Történelmi galaxisok vonzásában [antikvár]

ELŐSZÓ A 20. század utolsó évtizedében sokan keresték a választ arra, miért nem tudták a társadalomtudományok megbízhatóan jelezni a szovjetrendszer közeli felbomlását. A kritikusabb reflexiók emiatt azt is kezdték kétségbe vonni, hogy a történetírás vagy a politológia megsejthetne bármit a jövőről, azaz úgy köthetné össze a múltat és a jelent, hogy közben láttat valamit az elkövetkezendőkből is. Többen úgy vélték, hogy az ilyen távolba mutató elméletalkotás legfőbb akadálya mindenkor az ideologikusság. Nem csupán a politikai, világnézeti elfogultság, hanem az olyan elemzői kényelmesség is,1 mely nem szívesen kísérletezik következtetések újrafogalmazásával, nehezen válik meg az etalonjellegű állításoktól, és ritkán írja felül a korábban elfogadott tételeket. Az ilyen ideologikusságot a szovjetrendszer történetírása sem kerülhette el. A különösen sok érzelmet és előfeltevést indukáló elemzések ezért nem ritkán követtek egydimenziós logikát: vagy kiemelték a diktatórikus elemek változatlanságát, vagy éppen a rendszer folytonosan alkalmazkodó rugalmas változékonyságát. Egyik megközelítés sem nélkülözte a racionális érvelést és a bizonyíthatóságot, önmagukban mégsem adtak (közel) egész magyarázatot. A két fő olvasat mindemellett általában olyannyira eltért egymástól, mintha nem is ugyanahhoz a „történeti anyaghoz" kötődtek volna. Ezeknek az egymástól távol álló interpretációknak a közelíthetősége ma is kérdéses. Nem tudjuk, hogy lehetnek-e közös nevezőik, vagy el kell fogadnunk a szovjetrendszer értelmezésének lényegi feloldhatatlan kettősségét. A hangsúlybeli különbségek ugyanis kétségtelenül számottevőek: a konzervatívnak mondott elemzők főként az agresszív-elnyomó, emberellenes tulajdonságok folytonosságát hangsúlyozzák, s emellett merevnek és komolyabb alkalmazkodásra képtelennek mutatják a szovjetrendszert, míg az úgynevezett revizionisták gyakran utalnak annak rugalmas adaptációs képességeire, s ezáltal valódi túlélőnek láttatják. Alapvetően másként gondolkodnak a struktúra reflexív hajlamairól és változékonyságáról, így eltérően értékelik a főbb rendszerjellemzőket és az átalakulások mozgatóit is. Az 1950-es évek végéig még szinte kizárólag a totalitárius vonásokra koncentráló nézőpont uralkodott. A későbbi „revizionista", „pluralista" és más teóriák2 a központosítás diktatórikus vonásait ugyan nem kérdőjelezték meg, de hangsúlyozták a külső kényszereket, és kiemelték az állam, valamint a társadalmi érdekcsoportok előszó 15