Pontyok úsznak a tavaszi égen [antikvár]

Néhány évvel ezelőtt két magyar fiú - egy testvérpár - érkezett Japánba. Édesapjuk hivatása szólította őket ebbe a nagyon távoli országba, amelyről addig alig-alig tudtak valamit. A tizenkét éves István és a hatéves Gáborka öt évet töltött a Távol-Keleten. A két diák életét a Hi Fi-tornyok, a képmagnók, a videokészülékek, a Toyoták és Hondák birodalmában is - vagy talán ott még inkább? - a kötelességteljesítés robotos hétköznapjai töltötték ki. De ezt az egyhangúságot néha beragyogták a japán ünnepek és az utazások vasárnapjai. A kis Dzsingumae kerület népe és a gyerekek gyorsan befogadták a magyar családot, s ennek köszönhették japáni életük egyik meghatározó élményét: barátságukat japán emberekkel. S e barátsággal kezdődött a magyar fiúk nagy kalandja is: ritka kiváltságként bebocsátást nyertek japán otthonokba. István és Gábor elsősorban Tokiót járta be, de eljutott messzebb is, oda, ahol a tatárok hiába próbáltak partra szállni...