Széchenyi világai [antikvár]

Széchenyi világai... Hány világa volt a „legnagyobb magyarnak"? Sok, nagyon sok. Mindenkinek sok világa volt és van, természetesen, hiszen régen megírták a költők, hogy minden ember egész univerzum, és a belső tájakon nemegyszer hosszabb utazásokat lehet tenni, mint a földgolyót átívelő kontinenseken. És mégis: a lángésznek több világa van, mint kevesebb tehetségű társainak. Az is a rendkívüli személyiség sajátja, hány kisebb világban ő az a csillag, amely körül a bolygók forognak. Amikor halála 150. évfordulóján kiállítást rendezünk, hogy megidézzük Széchenyi István alakját, nem az a célunk, hogy katalógusszerűen fölsoroljuk életútja fontosabb eseményeit. A tárlat öt termében négy nagy világra nyitunk ajtót, amelyekben ő a főszereplő. Más világokat is bejárhatnánk vele - egyéb gondjait, örömeit, győzelmeit és kudarcait is bemutathatnánk abban a lenyűgöző tükörben, amit a tizenöt évtized során fönnmaradt tárgyak és ábrázolások vetítenek elénk. A válogatás mégsem teljesen önkényes: a látogatót meglepheti, hogy a kultuszok Széchenyije majdnem akkora figyelmet kap, mint az egykor alkotó államférfi és a boldog-szenvedő magánember. A kiállítás rendezői ugyanis nem vonhatják ki magukat az ezredvég talán legjelentősebb szellemi élménye alól, amit jobb híján „posztmodernnek" nevez a tudományos közvélemény. Minden korábbinál mélyebben tudatosul bennünk is a kortárs gondolkodásnak az a fölismerése, hogy amikor be akarjuk mutatni a „múltat", akkor abban milyen meghatározó mértékben van benne saját jelenünk ezernyi, leküzdhetetlen hatása. Nem hisszük azt, hogy a hajdanvolt „valóságot" meséljük újra - csak azt, amit a források vizsgálata során mai ésszel gondolunk róla, amit mai nyelven egyáltalán elmondhatunk róla. Emiatt nemcsak a százötven évvel ezelőtt meghalt férfi egykori tetteit és gondolatait szemléljük, hanem azt is, amit az azóta vele foglalkozó honfitársaink vele kapcsolatban tettek, hittek, gondoltak. A mai nemzedék Széchenyi-képében ugyanis ez a kettő szétválaszthatatlanul egybekeveredik és szinte reménytelen feladat az egykor élt valódi emberről levésni azt, amit a kultusz rárakott. De nagy kérdés, szükség van-e erre egyáltalán? Széchenyi nemcsak az, aki egykor volt, de az is, amit gondolunk róla. A történész és a muzeológus feladata e kettő különbségének állandó felmutatása - de a közösség mindig maga dönti el, tudva-tudatlanul, hogy a múlt végtelen tárházából milyen mértékben használja fel a mítosz, és mennyire a valóság elemeit jövőképének formálásához. De maga a mítosz is történelmi termék, a múlt alkotása - kiállításunk ezért foglalkozik olyan terjedelemben a „legnagyobb magyar" kultuszával is, mint eddig még történelmünk egyetlen más Széchenyi-tárlata sem. A kiállítás mind az öt terme tehát izgalmas szellemi játék színtere: mindegyikben vannak Széchenyi-problémák és azokra adott válaszok, amelyeket a látogató elfogadhat vagy vitathat is akár. Az ember, a közember, az államférfi, a politikus, a reformer, a miniszter, a beteg, az értelmiségi, az író, az apa, a férj, a szerető - még sorolhatnánk a szerepek tucatjait, melyeket eljátszott, jól, rosszul, de mindig úgy, hogy arról sokaknak, sokunknak máig van mondanivalója.