Székelyföld útikönyve I-II. [antikvár]

Lapélek maszatosak, gerinceken hajtások nyomai.
130 esztendővel ezelőtt, 1868-ban Orbán Balázs „A Székelyföld leírása” című korszakos munkája előszavában írta a következő sorokat: „Hazánknak kétségtelenül legérdekébresztőbb része a Királyhágón inneni (keleti) terület, melynek ma már, – az unio szerencsés végrehajtása után csupán földrajzi fogalom szerint adjuk az „Erdély” nevet. Ezen roppant havasok által körülkerített, sok helyt őserdőktől borított országrész, a legismeretlenebb és legelzártabb, s talán könnyebb az Óceánon túli Amerikába, mint ez irányban a hon véghatárain fekvő Székelyföldre eljutni. Pedig e terület az, mely a figyelmet méltán ragadja magához, mert Lacedemonja ez hazánknak, mely Árkádia szépségével bír, melynek dicső népe a spartaiak erényével van felruházva... Székelyföld az, mely legkevésbé van ismerve, melyről önmagunk is legkevesebbet tudunk. Égető szükséggé vált tehát annak felkutatása és ismertetése. Ezen – bevallom – nagy és nehéz feladat létesítéséhez fogtam én gyenge erővel ugyan, de a legszentebb szándék és a legernyedetlenebb szorgalommal, járatlan ösvényen indulván el, mit hat év kitartó szorgalmával és szent törekvésével gyűjthettem, azt hazám oltárára helyezem. Zsenge talán az áldozat, mit a jó indulat, s a honfikötelmek átértése nyújt; de hát visszarettenjek-e a feladat nehézségétől, s ha tökélyest, ha teljesen kielégítőt nem nyújthatok, hallgassak-e, mint tevők, s e szép országrész ismeretlen maradjon továbbra is? Nem, azt tennünk nem szabad, s azért a kor intő szavát követem, midőn ezen munkát közre bocsájtom.” Mondhat-e, írhat-e mást 130 évvel később ezen útikönyv szerzője, mint a Székelyföld legendás leírója?