...Szemtanúság... [antikvár]

Pár oldalán ceruzás jegyzettel.
ELŐSZÓ Dragonits Tamás 90 éves. Színesen és élvezettel mesél, és őt hallgatni is élvezet. Ha az ember szeretne valamit megtudni a Vár egyes épületeinek sorsáról, a házak eredetéről és többszöri átalakulásáról, szinte nem is kell hosszasan kutakodni: elég őt felhívni, és elmesél mindent, amit tudni érdemes. Kérdeztem, s — gondolom — nemcsak én, hogy miért nem veti papírra, mindazt amit tud, hadd maradjon „kutatható" a későbbi nemzedékek számára is, amit ő megélt, megcsinált. 1981-ben, amikor elindítottam azt a majdnem húsz évig tartó, a budapesti házakat éppen akkori állapotukban megörökítő-leíró fotós akciót, amelyből hosszú évek alatt sok fénykép-kiállításnyi dokumentumot, fényképet és I 5 kötetnyi könyvet eredményezett, nem hittem, hogy alapvető és átfogó tudományos gyűjtemény születik majd. Ugyanakkor biztos voltam abban, hogy az önkéntes jelentkezőkből verbuválódott (s aztán 1983-ban a Budapesti Városvédő — akkor: Városszépítő — Egyesület létrehozásában is együttműködő) csapat tapasztalatai, leírásai, az akkor még a háborús évek előtti idők óta ott élő, vagy épp az után odaköltöző lakóktól megszerehető információk később nagyon is használhatóak lesznek. Azok számára is, akik tudományos megközelítéssel kutatnak majd akár évtizedek múltán ugyanezeken a helyszíneken. Itt és most egyesül ebben a könyvben a kétféle elvárás. Dragonits egyesíti magában azt a tudást, ami csak megszerezhető a műemlékvédelem terén és a műemlékes építészetben hozzáértőén — belülről — is, és amellyel mint kortársunk rendelkezik, és amelyet megélt a budai ostrom utáni helyreállítás éveiben, évtizedeiben. Ráadásul ezt olyan színesen, átélhetően tudja elmondani, hogy mindenki számára szórakoztató olvasmánnyá lett az ő Vár-béli élete és munkásságának regénye. Megtudhatjuk, melyik házon miért van ott az a — látszólag nem odavaló — kőkeret, mit csinálnak az ülőfülkék a kapualjakban, milyen falfestés, vagy faragvány maradt meg a török hódoltság előtti- s utáni évekből, ki kutatta a házakat, mik voltak az éppen divatos „irányelvek", s kik irányították ezeket az elveket? Emberi arcok, jellemek mutatkoznak meg ezekből az elbeszélésekből, s miközben olvassuk Dragonits sorait, megérezzük, hogy ezekben a személyes történetekben szeretet van és megbocsátás, meg jó szó mindazokról, és elismerés is, akik a gazdag életmű pályatársai voltak, akiktől tanult, akikkel jó volt együtt dolgozni ezekben (avagy azokban) az évtizedekben. Isten éltessen, Tamás! Ugye ez csak az első kötet? Ráday Mihály