Ólom, rizs, heroin [antikvár]

Nem sokkal a párizsi egyezmény aláírása után tettem meg Dél-Vietnam fölött a már leírt repülőutat. Zakatoló szívvel néztem fentről a nevükkel is fájdalmas emlékeket ébresztő városokat, utakat, erdőket, folyókat. Olvasmányaimból, térképről sok mindent tudtam az alant elsuhanó tájról. Nagy magasságban szálltunk. Csak a motorbúgás törte meg a csendet. Milyen egyszerű lehetett a magasban kioldani a bombaterhet, rázúdítani erre a vidékre, amelyet se ágyú, se rakéta nem véd. Romok... Bombatölcsérek... Felperzselt erdők... Ugyan miféle emberek élnek most odalent? Hogyan hatott rájuk a véget érni nem akaró háború, a pusztítás, a nyomorúság, az amerikai jelenlét, az örökös létbizonytalanság, a népellenes propaganda? És hogyan fogadnak majd egy magyart ott lent a kommunistaüldözésre képzett dél-vietnami hatóságok? A kétmotoros - mintha csak megértette volna a bennem feszülő bizonytalanságot - simán leereszkedett a Da Nang-i óriás repülőtér betonjára...