Ádventi-karácsonyi mozaik [antikvár]

Karácsony: Isten emberré lett, közénk jött. Eljött a világba, és a világ, amely az Övé, nem fogadta be Őt. De akik csak befogadták, akik Tőle születtek, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Ezért mi, gyermekei, megnyitjuk ajtónkat. Megüresítjük magunkat, és azzal a kis fénnyel, amit a szívünkben gyújtott, arra készülünk, hogy újra és újra találkozzunk Vele. Az ünnep külsősége, szokása segíti szívünk belső ünnepét. Segít, hogy Mária csendes „igen" szavával fogadjuk azt, aki így szól: Békesség néktek! A keresztények első nagy ünnepe, Krisztus győzelmének húsvétja is tele volt találkozásra várással: várták az újra Eljövendőt, hogy beteljesítse hatalmát, fényével végleg elűzze a sötétséget. Aztán, hogy emberi idő szerint késett, megértették keresztény őseink, hogy Aki magára vette a megkötözött ember reménytelen sorsát, mindig együtt van azokkal, akik éhezik az igazságot, szomjazzák az Isten szentségét. Nagypéntek gyászában, böjtölő bűnbánatban keresték a találkozást az Emberfia Istennel. Újabb időkben pedig, amikor a jóság hitéből kiábrándult ember szeretetet éhezve, az ajándékozás ünnepét keresi, a karácsony világoló fénye mutatja meg, hogy Isten szeretete beborítja az elátkozott földet, az Ő szeretetéből újulhat az ember szeretete. Isten hűséges Isten, beteljesíti ígéretét, jön újra és újra, hogy találkozzék velünk, ott, ahol vagyunk. Vágyunk találkozni Istennel, és megtapasztaljuk, hogy minden találkozásunkat Ő maga hozza létre. Lelke ébreszt lelkünkben bizalmat: elfogadjuk szeretetét, és válasz indul a szívünkben.