Az első plébániám [antikvár]

Testvérem, igazából Neked írok, aki befejezted diákéveidet. A szenteléssel a küzdő Egyház papjainak egyenjogú munkatársa lettél. Ami eddig lecke volt, az most életté válik. A kápláni évek hamar elrepülnek. Első tapasztalataid később kinccsé válnak. Most még minden javítható, a különféle módszerek próbálgathatok, tanulni lehet jóból is, rosszból is. Ne törődj rémtörténetekkel. Akadnak ugyan lepusztult plébániák papi „robinsonokkal", s fordítva, van ahol óriási az élet elképesztő sok munkával, de ne félj. Nem kell énedet megtagadva egy előírt szerepbe belekényszerülnöd. A mindenségben egyedi példányok vagyunk, az Úr személyesen szólított, és a továbbiakban is azok által működik, akiket Ő hívott meg. Ne izgulj előre azon, hogyan fegyelmezel majd a hittanórán, mit játszol a gyereksereggel. Ne töprengj, mi módon szeded össze a lázadó kamaszokat, miről beszélgetsz a családlátogatás sokon, hogy a barátság is kialakuljon, a tekintély is megmaradjon. Abban az órában majd megtudod, mit szólj (vö. Mt 10,19). Amikor elérkezik a nagy pillanat és megkapod első plébániádat, az öröm mellett úgy érezheted, rád szakad ezernyi probléma. A leltárban ugyanis - jó esetben - tárgyakat, pénzeket találsz, de hiányzik onnan az ember, a közösség.