Isten követségében [antikvár]

„Isten követségében járunk, ez az egyedül fontos és lényeges, a többivel nem törődtem soha, és nem is fogok." Ez a mondat nagyapám esperesi székfoglalójából való. Azért vált ennek a kötetnek a címadójává, mert egymondatos ars poeticának vagy életprogramnak tekinthetjük: Zászkaliczky Pál Isten követségében járt, mindhalálig. Amikor megszülettem, Ittzés öregapám tizenhat, Zászkaliczky nagyapám négy éve halott volt. így nőttem fel, számomra az volt a természetes, hogy a családban az öregek mind asszonyok. Most, amikor látom saját gyermekeim és nagyapáik kapcsolatát, jövök rá arra, mit is vesztettem. A 70-es, 80-as években még sokan éltek azok közül, akik nagyapát hallották szolgálni. Szinte bármerre fordultam meg egyházi közegben az országban, bemutatkozásom után, a nevem hallatán törvényszerű reakció volt: „Amikor a te nagyapád negyvenvalahányban X-ben prédikált, hogy az milyen csodálatos volt!" Vagy: „Máig vissza tudom mondani, amit itt és itt, ekkor és ekkor hallottam tőle, sokat köszönhetek neki!" Esetleg ebben a formában: „Hatalmas szónok volt, te is olyan leszel majd?" Kisgyerekként felettébb imponált, hogy milyen híres ember vagyok, hogy a nevem hallatán milyen sokan mosolyognak, megölelnek. Kamaszként inkább bosszús voltam, engem saját magam miatt szeressenek, ne legyenek olyan elvárások, amelyeket nem is ismerek, és amelyeknek önszántamból nem is akarok megfelelni! Felnőtt fejjel pedig megpróbáltam megismerni őt, felkutatni a nyomait, megérteni a kort, amelyben Istennek oly áldott eszköze lehetett. Úgy alakult a sorsunk, hogy két évig nagymamáékkal együtt laktunk. Ebben az időben rögzítettünk magnóra több mint 7 órányi beszélgetést, amely csak az első lépés volt ennek a kötetnek a megszületésében, de mindenképpen ez adta a fő szálat, amelyre minden mást igyekeztem felfűzni.