Elmélkedés a Nagyböjt minden napjára [antikvár]

Beleszülettünk egy adott világba, nekünk ebben a világban kell leélni a mi emberi életünket. Ez a világ nem paradicsomkert, nem is a „siralmak völgye", de mindenképpen a mi életterünk. S mert ez az egy életünk van, számunkra egyáltalán nem mindegy, hogyan telik el ez a néhány évtized fölöttünk, nekünk keresztényeknek pedig életbevágó, hogy hogyan folytatódik egy egész örökkévalóságban. A világot megváltoztatni nem tudjuk, de önmagunkat, szemléletünket, gondolkodásmódunkat, lelkületünket igen, mindezeket az évek múlásával nemesítve, gazdagítva be tudjuk teljesíteni, ami a szívünk vágya, minden teremtmény életcélja, nyugalmunk, lelki békénk, boldogságunk megteremtése. A keresztény ember feladata, életcélja, hogy a világ kínálta értékeket, lehetőségeket felhasználva eszközként, de csakis eszközként, beépíteni a saját emberi életünkbe, gazdagítva belső világunkat. Erdőben járva, ha szomjúság kínoz, nem hasalunk neki a legelső pocsolyának, hanem megkeressük a tiszta forrást, s ott oltjuk szomjunkat. Annak nem lesz kóros következménye, de kellemetlen utóíze sem. A tiszta forrás életünkben, aki az emberi vágyakat, célokat belénkoltotta, maga a Teremtő, az Isten. Az élet és ez a világ tele van dagonyás pocsolyákkal, sokszor nem törődve a következményekkel, mégis nagyot iszunk belőle, de mert vagy lusták vagyunk elmenni a forrásig, vagy régen elfelejtettük az utat, s hogy mocskos lesz a ruhánk és sáros az arcunk, lassan megszokjuk, hiszen a többi emberé is az, már fel sem tűnik, hiszen ilyen az élet. Pedig az élet nem erről szól, s a forrás pedig minket vár, nekünk akar csobogni, és tisztára mosni, s mindig-mindig inni adni. S ez az élet így ahogy van, nagyon nem jó, ezt érezzük, ezt szenvedjük. De hát kik vagyunk mi, hogy változtassunk? S pláne hogyan?