Magyarok vigasztalása [antikvár]

Álomban, mámorban nincs igazi vigasztalódás. Mindegyik rövid ideig tart, mindegyiknek felébredés a vége s mindegyik a Szentírás bölcs mondása szerint csak olyan orvosság, hogy betegebbé tesz, mint a betegség. Betegek vagyunk? Igen. Nagy a nyavalyánk. Valahonnan az idők mélységeiből, valahonnan a Gondviselés rejtekeiből, valahonnan az emberi lélek vágyakozó, gonosz örvényeiből vihar szabadult ránk, az bágyaszt, tör, zúz, pusztít, hervaszt bennünket immár egy esztendő óta. A háború. Ez a mi nyavalyánk : folyik a vérünk. Ez a mi nyavalyánk : sírok hasadtak a bölcsők mellé. Ez a mi nyavalyánk : fekete gyászba borultak a falvak. Ez a mi nyavalyánk : sok testvérünk lelke megzavarodott és semmi módon nem tud az égre tekinteni. A gyásznak és bágyadtságnak betegségét, sőt még okozójukat: a háborút is meg kell győznünk : ki kell belőle vigasztalódnunk. A tűzi veszedelem nehéz óráiban igazi férfiak, erősszívű asszonyok nem jajveszékelnek, hanem biztos pillantással áttekintik az egész bajt és Istenbe vetett reménységgel mentik a menthetőt, azután meg új kitartással, új fáradsággal újat építenek a romok helyén.