A bűnbánat szentségének sajátos üdvözítő hatása [antikvár]

Egyszerű, de kétségkívül vitathatatlan tény, hogy az Egyházban a bűnbánat gyakorlásában, de megértésében sem állunk fényesen. A 2. Vatikáni Zsinat által meghirdetett, és az utóbbi években végrehajtott reform elsősorban a szertartásokra vonatkozik. Nem állt módjában a szentségek teológiai értelmezésének és hitének újraélesztése. Az "NSZK közös püspöki szinódusá"-nak, a "szentségi pasztoráció"-ról szóló határozatáról ugyanezt mondhatjuk. Bár elöljáróban szenvedélyes hangú panasszal szól a bűnbánat szentségének válságáról, de a továbbiakban a válság megoldására elsősorban a bűnbánattartás formáinak bővítését javasolja. De a bűnbánat területén a formák külsőségeinek megsokszorozását tulajdonképpen éppannyira nem nevezhetjük reformoknak, mint a hasonló cipőben járó papi szolgálat felaprózását különböző tevékenységekre és tisztségviselőkre. Ez sem szünteti meg az áldozópapság válságos helyzetét. Az ilyen törekvések láttán - anélkül, hogy bárkinek a jóakaratát kétségbe vonnánk - felmerül a kérdés: Vajon mindezek valóban az őszinte reformtörekvésekből erednek-e, amely az eredeti megjavítását célozza, vagy esetleg éppen az eredetit és a lényegeset akarják megváltoztatni, még ha ez talán csak a háttérben jelenik is meg. Ilyen és ehhez hasonló jelenségek arra ösztönöznek, hogy témánk bevezetéseképpen szembenézzünk a kérdéssel: Mi okozza a mai Egyházban a bűnbánat szentségének válságát?