A hálaadás kelyhe [antikvár]

BEVEZETŐAmikor e sorokkal tanulmányomat megírni kezdem, mindössze pár nap vár virradásra abból a márciusból, amelytől tüzet fogott magyar evangélikus egyházunk szíve és egésze. Valóban láribetűsen táncol szemünkbe minden felhívás és lelkendezve röppen tovább ajkunkról a hír édes kérés, de ellenállhatatlan parancs is : Szobrot Luthernek! Mozduljon meg századok hálája; szilárduljon kőbe és öltözzék ércbe! Adassék valami Luthernek még ebben az esztendőben, éppen ebben az esztendőben! És legyen boldog ez a nemzedék, hogy e tett az ő lelkéből szakadt ki és az ő tenyerén formálódik valósággá. Mert nem kétséges, hogy állni fog a mű, s nem is nagysokára. Hiszen már az utolsó szilánkokat hordjuk halomba.De még mielőtt talpraállana az alaktalan anyag: tartsunk egy kurta pihenőt, csak lélekzetvételnyit. Adhatunk-e mi igaz emléket Luthernek, míg nem vettünk tőle elég lelket ?! Hiszen világtörténelmünkben éppen az ő személye a legintőbb felkiáltójel: vigyázz! a hit alkotó munkájában első mindig a befogadás és csak rá következhetik a kifelé teremtés. Ez a csorbíthatatlan sorrend: előbb venni, csak azután adni!Nem csúfolhatjuk meg Luthert azzal, hogy több