A keresztény egyház története VI. [antikvár]

A köztudat Ranke (1834) óta általában „ellenreformáció" szóval jelöli meg azt a történelmi kort, amelyben a katolikus Egyház a vallásszakadás sebei után első kábultságából felocsúdva a protestantizmussal felvette a küzdelmet, hogy a hitszakadással elvesztett erkölcsi súlyát visszaszerezze s elpártolt híveit visszavezesse az Egyház kebelébe. Bármily kiváló történetírótól származik is ez az elnevezés, lényegében mégsem fedi a kor fogalmának teljességét. A katolicizmusnak ez a nagylendületű kora - nem szólva arról, hogy egy merőben új vallás alapítása egyáltalában nem jelentheti a réginek „reformációját" - nem merült ki csupán a protestantizmus elleni küzdelemben, hanem ennél sokkal többet, nagyobb pozitívumot hozott létre: a meggyengített, elszunnyadt katolikus öntudat új életrekeltését s megerősítését és ami ezzel együtt járt, a lelki élet olyan újjászületését, amely a maga dinamikus jellegével a lelki keretek bensőségéből kilépve, mint valláspolitikai restauráció is rányomta bélyegét a közéletre. Helyesebben tehát a katolikus megújhodás korának nevezhetnők a vallásszakadás utáni kort. Ez a megújhodás az ember kettős természetéből kifolyólag két irányban mozgott. Egyrészt kiterjedt a lelkiség átalakítására, másrészt a vallásügyi kérdésekben történő állásfoglalás szabályozásával átnyúlt a gyakorlati politika területére is. Ez végső eredményben Európa nagy részében a katolicizmus győzelméhez vezetett. A lelkekben elfojtott katolikum újból meg mert szólalni és az Egyház, régi szellemiségében felragyogva, az emberiség vezetésében ismét elfoglalhatta azt a helyet, melyre rendeltetése hívta és amely a kultúremberiség alakításában szerzett érdemei alapján történelmileg és jogilag megillette...