A lelkigyakorlatok [antikvár]

A lelkigyakorlatadást homiletikus tevékenységnek fogtam föl e munkámban és mint ilyennek történetét és módszerét iparkodtam kidolgozni. Tudom, hogy első pillanatban sokan nem osztják fölfogásomat. A lelkigyakorlatadást ugyanis nem tartják homiletikus tevékenységnek. A lelkigyakorlatot a gyakorlatozó szempontjából nézik és ennek öntevékenységű elmélkedéseiben, lelkiismeretvizsgálásában, imádságában, bűnbánati cselekedeteiben, jó föltételei készítésében látják a lényeget és mellette a lelkigyakorlatadónak csak témamegjelölő, irányító és felügyelő szerepet juttatnak. Ne értessem félre. Ilyennek vallom magam is az ideális, a teljes értelemben vett lelkigyakorlatot. Tudom, hogy Loyolai Szt. Ignác ilyennek fogalmazta meg azt. Utalok azonban könyvem történeti részéiben megállapított tényekre. A teljes fenti értelemben vett lelkigyakorlatot csak elvétve találjuk meg. Hiszen általában, még a papság lelkigyakorlata sem ilyen! Kilencven százalékban nemcsak témamegjelölő, irányító és felügyelő szerepe van a lelkigyakorlatadónak, hanem élőszóval részletesen előadja az elmélkedés anyagát. Működése a homiletikus-tevékenység minden ismérvét magában foglalja. Ez az utóbbi módja a lelkigyakorlatadásnak, vájjon helytelen talán'? El kellene azt hagynunk és egyedül a teljes, öntevékenységű lelkigyakorlatokat szorgalmazzuk? Senki sem helyteleníti és lelkipásztori bölcsesség nélkül senki sem akarhatja helyükbe a teljes értelemben vett, csupán irányított lelkigyakorlatot mint egyedül helyest beállítani...