A megkoronázott Krisztus [antikvár]

Néhány bevezető szóval szeretném az olvasót ennek a tanulmánynak a témájára hangolni. Isten kegyelmének segítségére támaszkodva arra vállalkozom, hogy a mi Umnk Jézus Krisztus címeit és dicsőségét kutassam, ahogyan azokat a Szentírás kijelenti, hogy ezáltal szívünkben imádat ébredjen, és mindinkább felismerhessük, hogy kicsoda is Ö nekünk, hogy méltóképpen megkoronázzuk Öt. Ö azt várja tőlünk, hogy neki adjuk azt a dicsőséget, ami Öt megilleti, és ezáltal még többet megismerünk majd abból a gazdagságból, amit Ö nekünk adott. Ragyogó dicsőségének áldott sugaraiban élhetünk, ami bennünket is fénylővé tesz, „fedetlen arccal szemlélvén az Úr dicsőségét átváltozunk ugyanarra a képre dicsőségről dicsőségre". Tanulmányunk tehát mindenekelőtt áhítatot igényel, mert Isten ismeri szívemet, hogy ez a vágyam. Veszélyes lenne egy ilyen témát nem a szellemben való imádók lelkületével megközelíteni. Ha úgy tekintenénk bele ezekbe az isteni tulajdonságokba, hogy nem vagyunk tudatában annak, kinek is a jelenlétében állunk, szentségtörést követnénk el. Mégis, biztonságunk nem abban van, ha nem lépünk be oda, ahova a kegyelem hívogat és örömmel fogad, hanem ellenkezőleg. A közelség helyén lehetünk egyedül biztonságban: a szentély a mi menedékünk. És amíg Öreá nézünk, akiről az van megírva, hogy „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya", vigasztalásunk és bizonyosságunk van abban, hogy a Szentírás megérthető. A hit egyetlen feladata, hogy próbálja megérteni. Csak alázatosnak kell lennünk, hogy kövessük a Szentírást, és ne előzzük meg; álljunk meg, ahol megáll, vagy ahol az ismeretünk kudarcot vall, elismerjük ezt - és bizonyosan úgy fogjuk találni, hogy „a teljes írás hasznos". Legyünk egyszerűen csak tanulók; ne legyünk okosko-dók vagy kritikusok, hanem tanítványok; és Jézus lábainál nincs okunk a félelemre.