A nagy küzdelem [antikvár]

1. FEJEZET JERUZSÁLEM PUSZTULÁSA Jézus az Olajfák-hegyének ormáról letekintett Jeruzsálemre. Csodaszép, békés kép tárult szeme elé. Húsvét volt. Jákob fiai minden országból oda-sereglettek, hogy megtartsák a nagy nemzeti ünnepet. A kertek, a szőlők és a zarándokok sátraival borított zöld lejtők közül emelkedtek ki Izrael fővárosának teraszos dombjai, méltóságteljes palotái és masszív bástyái. „Sión leánya" mintha csak gőgösen szólt volna: királynőként trónolok, és nem törődöm azzal, hogy kinek mi fáj. Olyan szép volt Sión, mint századokkal előbb, és azt hitte, hogy most is a menny kedveltje, akit Isten éppúgy véd, mint régen, amikor a királ3á lantos ezt énekelte: „Szépen emelkedik az egész föld öröme, a Sión hegye a nagy királynak városa" (Zsolt 48:3). Jó kilátás nyílt a templom pompás épületeire. A len5rugvó nap sugarai megvilágították hófehér márván5^alait, és megcsillantak a kapu, a torony és az oromzat aranyán. Ott állt a zsidó nemzet büszkesége, amelynek „szépsége tökéletes". Vajon Izrael melyik gyermeke tudott e képre az öröm és csodálat borzongása nélkül tekinteni?! Jézust azonban egészen más gondolatok foglalkoztatták. „Mikor közeledett, látván a várost, síra azon" (Lk 19:41). A diadalmas bevonulást kísérő határtalan ujjongás közepette, amikor lengtek a pálmaágak, amikor a boldog hozsánna felkeltette álmából a dombok visszhangját, és ezrek hangja kiáltotta ki Jézust királjmak, a vüág Megváltóját hirtelen elfogta valami titkos fájdalom. Ő, az Isten Fia, Izrael ígérete, akinek hatakna legyőzte a halált, és előhívta a sír foglyait, könnyezett; nem közönséges fájdalomtól, hanem mardosó, elfojthatat-lan lelki gyötrelemtől. Nem önmagát siratta, bár jól tudta, milyen útra lépett. Előtte feküdt közelgő gyötrelmének színhelye: a Ge-csemáné. Odalátszott a Jiah-kapu is. Ezen vezetett át századok óta az áldozatra szánt állatok útja; ez a kapu előtte is ki fog tárulni, amikor „mint bárány mészárszékre vitetik" (Ézs 53:7). Nem messze volt a Golgota, a keresztre feszítés helye. Az ösvényre, amelyet Krisztus nemsokára taposni fog, sűrű sötétség, a rémület sötétsége borul, amikor életét bűnáldozatként bemutatja. De ebben a boldog órában nem ezek a képek vetették árnyukat az Üdvözítőre. Nem a saját emberfölötti gyötrelmének sejtelme felhőzte be önzetlen lelkét. Jeruzsálem pusztulásra szánt ezreiért sírt, azokért, akik vakságuk és megátalko-dottságuk miatt nem részesülhetnek áldásában és megmentő kegyelmében, amely jövetelének célja. Jézus előtt nyitott könyv volt a választott nép történelme; az a több