A szentírás magyarázata [antikvár]

ELŐSZÓ Az 1567. évi alkotmányozó Debreceni Zsinat négyszázadik évfordulóját ünneplő magyarországi reformátusságnak talán legjelentősebb vállalkozása — a bibliafordítás, az új egyházi törvények megalkotása és különböző kiadványok publikálása mellett — annak a szentirás-magyarázati műnek a terve, amelynek első füzetét nyújtjuk most át az olvasónak. Ezt a mintegy 33 tudós teológus és lelkipásztor közreműködésével folyamatba tett és füzetenként kiadásra kerülő munka — ha Isten szándékunkat kegyelmesen jó-véghez segíti — végülis egy tekintélyes terjedelmű, egységes szempontok szerint szerkesztett teljes kommentárral gazdagltja egyházunkat. A VII. Budapesti Zsinat ezzel a vállalkozással régi adósságot törleszt, és legalábbis részben, emberöltők óta panaszolt hiányt elégít ki. Egyházunk csaknem egész története során szűkölködött a kor színvonalán álló tudományos és önálló magyar nyelvű szentírás-magyqrázati irodalomban.^ Ennek a jelenségnek az oka nem abban rejlik, mintha bármikor is az ilyen irányú irodalommal szembeni igény kisebb lett volna egyházunkban, mint más egyházakban. Ellenkezőleg: megállapítható, hogy a teológiai oktatás és az igehirdetői gyakorlat minden korban számon tartotta és figyelembe vette elsősorban az európai szakirodalmat. Az ok talán éppen abban rejlik, hogy teológusaink és pásztoraink túlságosan is támaszkodtak a nemzetközi irodalomra. Ismeretes, hogy a magyarországi reformáció egyházai kezdettől fogva a legélénkebb kapcsolatot tartották fenn a reformáció szellemi áramlataival. Elsörenden külföldön tanuló diákjaink útján vált ismeretessé hazánkban a reformáció mozgalma. Érthető, ha kollégiumaink továbbra is szoros kapcsolatban maradtak a reformáció külföldi szellemi gócpontjaival, a főiskolákkal, és súlyt helyezlek arra, hogy a studensek nagy része stipendiátus diákként egészítse ki tanulmányait külföldi akadémiákon. A közvélemény nagyra értékelte a külföldön járt lelkipásztorokat és egy kicsit mindig lenézte azokat, akik „csak" hazai iskolákban szerezték meg képesítésüket. Ilyen módon a református lelkipásztorok nagy része folytatott külföldön tanulmányokat, sajátított el idegen nyelveket és stipendiátus diák korában vetette meg kézi könyvtárának az alapjait. Ezeknek a kézi könyvtáraknak féltett kincsei voltak a német, holland, angol nyelvű legkorszerűbb kommentárok. így hát a magasabb színvonalra törekvő igehirdetők igényét kielégítette a külföldi irodalom. Pontosabban: a hazai közvélemény nem is tekintette színvonalasnak azt az igehirdetőt, aki nem volt tájékozott a külföldi irodalomban. A nemzetközi szakirodalomban való tájékozottságra törekvés azonban előnyök mellett hátrányokkal is járt, ha és amennyiben a hazai irodalom elsatnyulásához vezetett. És valóban erről van szó. Éppen a nemzetközi szakirodalom termékeivel való jó ellátottság gátolta a hazai irodalom kibontakozását. Alacsonyabb szintű igények kielégítésére pedig a prédikáció-irodalom szolgált. A múlt század második felében és századunk első harmadában valósággal elburjánzott ez a műfaj. Barátságos és tanulságos vita zajlott le a műfaj értékéről a Református Igehirdető c. folyóriatban a szerkesztő és egy munkatársa között, aki a „prédikáció nagy- és kisiparosainak" termékei felelt bírálatot gyakorolván megállapította, hogy a prédikációs kötetek vétkeznek az igehirdetők ellen, mert önálló íráskutatás helyett „mankónjárásra", lelki „járókára" szoktatják őket. És vétkeznek a gyülekezet ellen azzal, hogy „nem azt a lelki eledeU kapja a nyáj, amire szüksége van, hanem olyat, amit nem ért, meg nem is kíván, aminek nincs közvetlen kapcsolata az ö lelki-testi állapotával". Ez a bírálat még akkor is helytálló, ha figyelembe vesszük, hogy az említett folyóirat éppen abban az időben emelkedett hivatása magaslatára és azzal végzett nagy szolgálatot, hogy „a törvényesített törvénytelen állapot felszámolásához, a mankók leszereléséhez" kívánt hozzájárulni. (Református Igehirdető XXVI. évfolyam 11. és 2. szám.) Az első világháború időszakától kezdődően egyre fokozódóbb mértékben a Biblia kerüU a teológiai gondolkodás középpontjába. Érthető módon e fejlődés következményeként fokozódott a tudományos értékű szentírás-magyarázati művek iránti érdeklődés és igény. Bár az egyházunk tudománypolitikáját irányító Egyetemes Konvent a Parochiális Könyvtárbizottság alapításakor (1904) megállapított programhoz ragaszkodott, amelynek „legközelebbi megvalósítandó pontjai: lexikális müvek kiadása, református dogmatika, apologetika, református egyházjog, magyar protestáns irodalomtörténeti lexikon