A szerelem országútján [antikvár]

Előszó Ha elutazunk szerelem-országba, már az útra kelés pillanatában kérdések százai tódulnak ajkunkra. Önkéntelenül is kérdezzük, magunktól is: van-e a világon olyan ember, aki ne lett volna valaha is szerelmes? És egyáltalán mi a szerelem? De hol is van tulajdonképpen szerelem-ország? S miközben kérdezünk, tüzek gyúlnak ki szívünkben, zenévé válik a vér lüktetése, szemünkből galambok reppennek a magasba, és arcunkon rózsák nyílnak. A szerelem rózsái. Lázas és talán csak suttogva elmondott kérdéseinkre a jármű egyre zakatolóbb sebességében megszületnek a válaszok, a csitítgató, fényt csókoló vagy épp fájdalmat korbácsoló, halált festó' válaszok. Nincs és nem is volt a világon olyan ember, aki valaha is ne lett volna szerelmes, aki szívében ne érezte volna meg soha a másik közelségének melegét, aki ne vergó'dött volna soha a vágyak tengerében, aki szemének ragyogását nem szerette volna viszontlátni a másik szemének fényében, aki saját gondolatait és akaratát visszautasította volna, amikor azok a másik elméjéből visszaköszöntek. És nincs olyan ember, aki nagy életéhségét ne tárta volna ki a másik felé, ha nem szóban és nem helyette beszéló' jelekben, de legalább álmaiban, izzasztó éjszakák idegbontó vergó'déseiben. Nincs olyan ember, aki valaha is ne lett volna szerelmes, s ez akkor is igaz, ha az ember soha nem érezte meg, mit jelent a viszontszerelem, a boldog beteljesedés, a szerelemnek az az öröme, amikor úgy érzi az ember, angyalok érkeztek hozzá vendégségbe, és a menny egy darabja szakadt be szívének rejtekébe. Az az ember is szerelmes, és tudja, mi a szerelem, akinek életében csak fájdalom a szerelem, reménytelenségben, magányban, tavaszt pusztító fényes télben halált szüló' napsugárzúgás. De mi is a szerelem? Fogantatása pillanatáig ismeretlen érzés? A mitizált génekben szunnyadó ó'sösztön? Délibábos