A szeretet szentje [antikvár]

„Ma éjjel a magyar királynak egy kislánya született, akit Erzsébetnek neveznek. Ő lesz a felesége hercegetek fiának, s mind az egész föld dicsőíti majd szentségét, és szentsége dicsőíti a földet" - mondotta Klingsor, minden világi tudományok ismerője, mágus és csillagjós. Ezt a jövendölést a fantázia szülte, éppúgy, mint a jövendőmondót, Klingsort is. A jóslatot több mint 100 évvel írták Erzsébet szentté avatása után, nem pedig születése előtt. Természetesen nem hazugságot akart terjeszteni az a német krónika, aminek a szerzője azt állítja, hogy kolostorról kolostorra vándorolt, várkastélyokat látogatott meg, vásártereken hallgatta a szavahihető, idős emberek elbeszéléseit, mire lejegyezhette a fenti „jóslást". A krónikás olyan irodalmi eszközzel élt, ami abban az időben ismert volt. Nem akart mást, mint illő keretet adni lényegi mondandójának: „az egész föld dicsőíti majd szentségét, és szentsége dicsőíti a földet". Ez a pazar megfogalmazás, mint egy kicsi szelíd vízhullám csapódik oda-vissza a két part között. Mégsem úgy, amint a költő írja, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély" (József Attila: A Dunánál). Ez a gondolat nem felszínes; mélysége nagyon is sokat mond. Nevezetesen azt, hogy egyfelől a Szent megérdemli, hogy mindannyian dicsőítsük őt - másfelől viszont sokkal többet kapunk vissza, mint amennyit adtunk: őt, akinek életszentsége bennünket s ezt az egész nyomorult földet teszi gazdagabbá, szebbé, jobbá. Boldog lehet a föld, hogy ilyen ajándékot kapott! Helyénvaló itt idéznem a szentmise egyik prefációját: „mert téged nem tehet nagyobbá áldó szózatunk, nekünk azonban üdvösségünkre válik."