Csend [antikvár]

Csendesedjetek Gyermekkorom egyik felejthetetlen emléke a 46. zsoltár. Amikor a gyülekezet ezt énekelte és a hangok fölfelé torlódtak egymásra, szívem valami elmondhatatlan félelmet és boldogságot érzett egyszerre. Azért a mi szívünk nem félne, Ha az egész föld megrendülne Hogy tudtam akkor félni az olyan borzasztó erős hittől, amelyet még az se rendít meg, ha a hegyek óriás loccsanással a tenger közepébe dőlnek! És hogy ébredezett valami névtelen, egészen öntudatlan sóvárgás bennem: ha én valamikor így tudnék hinni! Azóta sok-sok év telt el. „Mikor gyermek voltam, úgy gondolkodtam, mint gyermek." Akkor csak a képzelet, a gyermeki fantázia láttatott valami kavargó képet arról, milyen lehet a föld megrendülése és a hegyek tengerbe omlása. És milyen lehet rengő és omló világban a hívő lélek szilárd, biztos, nyugodt megállása. Most már tudom, hogy nagy kiváltság romló és összeroppanó világban élni. Az élet annál szebb, minél nehezebb. Mert az élet mindig erőkérdés. És most már tapogatom - néha újra gyermekszemmel ámulva látom is - a biztos és békés élet titkát. A 46. zsoltárban van, amit olyan félve és földobbanó szívvel énekeltem. Ennek is egy versében, amit mindennap újra meg újra gyakorolnom kell. Mindennap az én hatalmas Istenem előtt megállni, szavát meghallani, szívemet előtte kinyitni, úgy, ahogy ez a zsoltár int. És különösen ez az egy vers: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten. Felmagasztaltatom a nemzetek között, felmagasztaltatom a földön." 1939. december 2.