Egy kereső szellem vallomásai [antikvár]

A tizenkilencedik század elején a költő még filozófus és teológus is lehetett egyszerre. Sámuel Taylor Coleridge (1772-1834), az angol romantikus költészet első nemzedékének képviselője akaratlanul is méltó helyet vívott ki magának a hermeneutika történetében. A protestáns Angliában - akárcsak a többi protestáns európai országban - a tizenhatodik századi reformáció még dinamikus „sola scriptura" elve a reformációt követő évszázadokban megmerevedett és dogmatizálódott. Amíg a tizennyolcadik századi racionalizmus „balszárnya", a felvilágosodás „lebontja" majd a dogmákat és a gondolkodást történeti alapokra helyezi, addig annak Jobbszárnya" végeredményben hasonló logikával éppen ellenkező irányba mozdul el: bebetonozza a dogmákat, s a számára is nélkülözhetetlen racionális gondolkodást csakis a kinyilatkoztatottnak vélt „tanok" kerítésén kívül hajlandó elképzelni. A képzelőerő kreativitását valló romantika azonban nem tudja elfogadni sem a gondolkodást bilincsekbe verő dogmatizmust, sem a hitet is elapasztó, száraz racionalizmust vagy historizmust. Coleridge személyében a Szentírás szövegét egy olyan ember olvassa, annak hangját egy olyan ember hallgatja, aki egyszerre költő és hívő keresztény. Aki - akárcsak Shakespeare életművében - a Biblia nyelvi szövetében is organikus egységet lát. A költészet érzékenységével még látja azt a szimbólumok és képek által megteremtett benső nyelvi és gondolati koherenciát, amit a lényegében dezintegráló historista racionalizmus már régen szem elől tévesztett. Ugyanakkor úgy véli, hogy a másik oldalról a hit vitalitását nemcsak ellaposítja, hanem egyenesen babonává torzítja az ú.n. „tan", amely szerint a Szentírást egy tévedhetetlen isteni intelligencia diktálta emberi írnokainak. Coleridge a második levélben nevezi meg, hogy pontosan mi is ez a „tan": „a kérdéses tan azt a hitet követelné meg tőlem, hogy nemcsak, amitől találva érzem magam, de minden, ami a szent könyvben van, minden, amit benne találok, az nem egyszerűen ihletett - vagyis a Szentlélek életre hívő hatására született emberi alkotás hanem egy tévedhetetlen értelem által diktált szöveg; más szóval, hogy a szerzők külön-külön és együttvéve az isteni inspiráción túl isteni információkban is részesültek."