Egyedül, de nem magányosan [antikvár]

ELOSZO HELYETT Szürke, februári nap volt. Egy megbeszélésről tartottunk hazafelé. Egyik kollégám még fel akarta keresni a barátját. "Gyertek velem! - mondta. - Lehet, hogy egy kicsit tovább tart majd." Először haboztunk. Ő így folytatta: "A barátom kedves, derűs ember. Mindig örül annak, ha valakit megismerhet. Az édesanyjával lakik együtt, aki nagyon öreg és elkeseredett. Évek óta nem hagyta el a házat. Nem szereti az embereket, rosszkedvű és igazságtalan." Elmentünk a barátjához. Valóban olyan volt, amilyennek mondta: kedves, szórakoztató, barátságos, finom ember. - Az édesanyja egy fotelba roskadva ült, pillantásra sem méltatott minket. Nem fogadta a köszönésünket és a beszélgetésünkben sem vett részt. Minden, törekvésünk, hogy bevonjuk őt is a társalgásunkba, eredménytelennek bizonyult. Hosszasan figyeltem őt. Megtört arcát suru, hófehér haj keretezte. Nagyon magányosnak és boldogtalannak tűnt. Egy rövid pillanatra találkozott a tekintetünk. A fia azt mondta: "Néhány évvel ezelőtt a nővérem váratlanul meghalt. Azóta édesanyám is megszűnt élni." Majd hozzám fordulva így folytatta: "Önnek éppen olyan haja van, amilyen a nővéremnek volt.