Emlékeim [antikvár]

Kötéstábla / borítója kopott
Tegnap, ​1943. augusztus 26-án meglepetésszerűen ért elöljárómnak az a felszólítása, írnám meg életem emlékeit. Hosszú ideig lázongtam az eszme ellen, de hát jól van, legyen meg az Isten akarata. Művem irodalmi értékre egyáltalában nem tart számot. Nézetem szerint pongyola tákolmány, egy vén embernek a fecsegése, melyet csupán korom és keletkezésének körülményei mentenek. A parancs elhangzása után elöljárom és egy kedves rendtársam állandó biztatása mellett készült. Ha valami jó hatása lesz, az csupán annak lesz köszönhető, hogy becsületes, őszinte egyszerűségre törekedtem benne. Igyekeztem mindent úgy elmondani, amint tényleg megtörtént, amint van. De meg azután, azt hiszem, hitem sugárzik ki belőle, az pedig mindig jótékony. A pécsi nagy lelkigyakorlat alkalmával, valami húsz esztendeje, egyik kedves, de velem szemben mindig klerikustársi közvetlenségig őszinte cisztercita társam ezt mondta nekem: „Tudja, Ernő, azok a nagy szónokok (mert hiszen fel voltak sorakoztatva mind), hát hiszen szép: élvezet őket hallgatni. De mikor maga beszél, az ember érzi, hogy hiszi, amit mond.” Ha ezt a kritikát megkapja a könyvem, minden várakozásom ki lesz elégítve.