Emlékezés Lutherre [antikvár]

Ember voltunknak ős eredetű tulajdonsága az a törekvés, hogy olthatatlan vággyal keresi a nagyságot, amit állandó életforrásul tekint. Az isteni kép és hasonlatosság megújulása ez a halandó emberen, mely érzi, hogy a rögvilág nem igazi hazája. Az életharc küzdő csoportjait elhagyva tisztább világba menekül, ahol a küzdés nem süllyed állati marakodássá és a küzdők sugárba borítottan, mint eszmék elszánt hősei jelennek meg előtte. Ezért zarándokol lelkünk a reformáció századába, megfürödni harmatjában s felüdülve visszatérni új magvetésre, új küzdelemre. Lehántani magunkról minden porra ütő csüggedést, megacélozódni és megszépülni, ahogy a puszta tájék megszépül a fölkelő nap rávetett sugarától. A reformáció, világtörténelmi nagy művétől elválaszthatatlan a szellemi vezérek, a reformátorok hős csoportja, mely együtt született az emberiség üdvösségvágyával. Minden korszak és törekvés megtermi a lelkiségét tükröző, győzelemigérő vezéreket. Megtermette a reformáció százada is. A csoport élén ott áll a barázdahasító Luther, aki először indult ekéjével a keresztyén világ rideg ugarjának, hogy az új magvetésre megporhanyítsa.