Énekeskönyv [antikvár]

A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ EGYETEMES KONVENTJE KEGYELMET ÉS BÉKESSÉGET KÍVÁN AZ ÚRTÓL A MAGYAR REFORMÁTUS GYÜLEKEZETEKNEK ÉS MINDAZOKNAK, AKIK A MI URUNK JÉZUS KRISZTUS NEVÉT SEGÍTSÉGÜL HÍVJÁK BÁRMELY HEI.YEN (I. Koriiithus 1 : 2.) Szeretett atyánkfiai! Azt a nagy elhajlást az „első szeretettől" (Jelenések 2 : 4), amely a magyar református kegyesség történetében az uralkodó világi és egyházi eszmeáramlatok hatására a múlt század elejétől fogva beállott, gyülekezeti éneklésünkben is nyomon követhetjük. A debreceni típusú énekeskönyvek anyaga 1730 körül kiteljesedett, magában foglalva mindazt, ami a reformáció előtti idők átvett örökségéből és a magyar, valamint egykorú külföldi éneklésből előbb német, majd svájci és holland ösztönzésekre éneklésünkben polgárjogot nyert. De már egy évvel azelőtt, hogy a legteljesebb, dicséreteiben is hangjegyes „öreg debreceni" énekeskönyv (1778) megjelent, Er-déljrben, az 1777-es kolozsvári énekeskönyvvel megkezdődött a régi énekek felszámolása és nagyrészt a késő pietizmus, valamint a kezdődő racionalizmus termékeivel való helyettesítése, a XVIII —XIX. századforduló énekköltésének érvényesülése, amely első diadalát az 1806. évi, de csak 1813-ra megjelent, és az 1877. évi revízióval 1921-ig érvényben volt énekeskönyvvel aratta. Hitelreméltó adatok szerint ennek az énekeskönyvnek a bevezetését helyenként komoly zendülések kísérték, mert népünk nem szívesen vált meg az ősök nagyrészt kihagyott hitvalló énekeitől.