Felhőbe hanyatlott a nap [antikvár]

Olvastam ezeket az írásokat, amikor még nem álltak össze egy egésszé, amikor még fel sem merült írójában, hogy kötetté szerkessze és kiadja. Csak írt, mert az írás olyan igénnyé vált benne, amelyen át, mint csapon levezetheti lelkének belső feszültségét, hogy lábánál napfényre tör a tisztavizű forrás és megindul csörgedezve a folyó, a tengerek felé, pedig pár perce még csak a sziklák repedésein át préselte a gravitáció. Nem tudom beskatulyázni ezeket az írásokat. Nekem az az érzésem, hogy írójuk saját egyéniségének teremtett egy műfajt, egy stílust igazolva ezzel is a régi szólást, hogy a stílus az ember. Olvasás közben az az érzés támadt bennem, mintha valami egzotikus vidéken járnék, ahol váltogatja egymást a hegy, a völgy, a síkság, a sűrű erdő, az erdei tisztás. Rejtelmesen suttogó erdők lélektani mélységei szorítanak döbbenetbe, hogy a következő pillanatban a homályból kilépve egy lírai festésű tisztáson vagy hogy a lágy fűben hanyatt feküdve tekintettem a felhők magasába minden, líra, dráma biblia, teológia, engedelmesség, lázadás, meghódolás, düh, alázat és a sorok mögött csattogó korbácsütés. Számomra a sorok közötti fehér sávok ugyanolyan érthetők, mint az explicite megfogalmazott állítások, mert nemcsak az írást, de íróját is ismerem.