"Ha ma meghalljátok szavát..." [antikvár]

BEVEZETES A II. Vatikáni Zsinat tudatossá tett sok, a Szentírásban megtalálható, de a keresztény gyakorlatban többé-kevésbé elfelejtett igazságot: Isten minden megkeresztelt embert az életszentségre hív. Az életszentség azonban nem rendkívüli önmegtagadási gyakorlatok felhalmozását, hanem az isten- és emberszeretet tökéletességét jelenti. A Szentlélek mindannyiunknak fölajánlja az ehhez szükséges kegyelmeket. Az Egyház minden egyes tagjának egyéni hivatást ad, olyan személyhez szabott ajándékot, amellyel egyedül csak az az egyén tudja gazdagítani az egyházi közösséget. A Zsinat ily módon helyreigazított egy eléggé elterjedt féligazságot, amely szerint csak a szerzetesélet és a papság vezet el az életszentséghez és az Egyház szolgálatához. Ám, amint ez általában történni szokott, a zsinati tanítás leegyszerűsített és egyoldalú megértése most sokfelé ellenkező végletű torzuláshoz vezetett: «Ha az életszentséghez sokféle úton el lehet jutni és az Egyházat is sokféle módon lehet szolgálni - gondolta sok lelkes fiatal -, akkor miért legyünk szerzetesek és papok, hiszen ez megkívánja a celibátust és ezer más kötöttséget?» Ennek következtében elszaporodott az egyházi szolgálatot vállaló laikusok száma. Gondoljunk csak Magyarországon és szerte a világegyházban a laikus hitoktatók növekvő rétegére, az amerikai plébániákon főállásban a legkülönbözólDb pasz-torális munkát (pl. liturgikus, ifjúsági, házassági tanácsadó, karitatív, betegellátó szolgálatot) végző asszistensek tömegére. Sokan komoly anyagi áldozatot hoznak, a megélhetésre éppen csak elegendő fizetésért dolgoznak az Egyháznak, holott más munkával sokkal többet kereshetnének.