Heti Lélekemelő Plusz 5. [antikvár]

Bevezető 3 Isten közel van hozzánk Ez a koronavírus-krízis ráébresztett mindannyiunkat, mekkora szükségünk van egymásra és az Istenre! Fontosnak érezzük, hogy találkozzunk, kapcsolatban maradjunk szeretteinkkel, embertársainkkal. De ennél is lényegesebb, hogy folyamatos legyen a kapcsolatunk a Teremtőnkkel. Nehéz időkben, mint amilyen most a járvány, úgy tűnhet, Isten elhagyott minket, és még az imádság is lehetetlen. Ne higgyünk a gonosz hangoknak, amelyek azt mondják, hogy Isten távol van, nem törődik velünk. Az egyik legnagyszerűbb dolog abban, hogy Isten közel van hozzánk, az, hogy találkozhatunk vele, mert elénk jön. Isten mindig próbál bennünket elérni, közelebb kerülni hozzánk. A mi dolgunk, hogy észrevegyük Őt a mindennapokban, az egyszerű dolgokban, eseményekben, személyekben és folyamatosan közelebb érezzük magunkhoz. Az összegyűjtött történetekkel, jó példákkal pontosan az a célunk, hogy meglássuk, igenis az Isten jelen van az életünkben, bármilyen bajban is vagyunk, bármilyen betegséggel, tragédiával is küzdünk. Vegyük észre, hol szólít meg az Isten, és tanuljunk meg válaszolni rá! Kívánom, hogy váljék lelki épülésedre ez a kötet! Vereb István a Laudetur Kiadó igazgatója 1. HEJ Isten szeretetének és irgalmának a példaképe Sokszor tesszük fel a kérdést, Isten miért engedi meg, hogy beteg emberek szülessenek a világra. Istennek mindenkivel terve van, mint például Rohan Kemuval, akiről a Magyar Kurír oldalán olvastam. Rohan Kemu születésétől kezdve disztóniában szenvedett, ami miatt a testben akaratlan izomösszehúzódások történnek, végtagmerevség alakul ki és ez nagy fájdalommal jár együtt. Rohan édesanyja meghalt, mikor a kisfiú hároméves volt. Apja idült alkoholistaként kegyetlenül verte a fiát. Nem törődött vele és mindennapos volt, hogy kínozta, bántotta, ezért a falu lakói a szeretetházat fenntartó nővérekhez fordultak, hogy fogadják be. Az elszenvedett kínzások hatására kezdetben olyan nagy félelem volt a gyermekben, hogy magába zárkózott, amikor a nővérek szóltak hozzá. A férfihangok rettegéssel töltötték el, apjára emlékeztették. Ha valaki felemelte a hangját, félelmet és bizonytalanságot érzett, de lassacskán aztán megtanulta szeretni az életet, egyre többet mosolygott. Akkor volt a legboldogabb, amikor más gyerekekkel együtt elsőáldozó lehetett. Járt hittanórára, megértette, hogy Jézus a barátja, gondoskodik róla. Az Eucharisztia iránti szeretete oly nagy volt, hogy sírni kezdett, ha nem vitték el neki. Szívesen nézte a tévében a szentmiséket, de még job-