Hiszek [antikvár]

Advent 1. vasárnapja Ég és föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak . Az Isten lelke lebeg a mindenségben. Hitünk szerint e lélek törvényei görgetik a csillagvilágokat, e lélek törvényei szerint nyílik csendes éjszakákon a virág, e lélek törvényei dobognak az emberi szívekben és szabnak célt és értelmet a lelkek világában. Szinte hallja az ember a vérében, a húsában, a lelkében dobbanni az örök törvényeket, szinte érzi magában megszületni a halhatatlanságot, amivel mindanyiunkat kitüntetett és felemelt magához a teremtő örök Isten. De hogy ezt a törvényt, ennek a delejes áramlását megsejtsük, megérezzük, meglássuk, ehhez csend kell és elmélyedés. Olyan csend, mint a mindenség csendje, amit néha megér-zünk, ha erdőben magányosan vagyunk, ha hegytetőn egyedül hallgatjuk a messzeségek hívását, ha a végtelen rónán ránkborul az ég, mint valami nagy, kéklő harangvirág. Zúg ez a csend, erők suhannak benne, mintha világító csillaggal hintené tele valaki a lélek útjait, amik hívogatnak, amik elköteleznek. Mindig a jó felé, mindig az igaz felé, mindig a nemesebb, a magasabbrendűbb, a tisztább felé. Ilyenkor érzi az ember úgy magát, mintha kiszakadna a test megkötöttségéből, mintha egyedül maradna az Istennel, s a lélek szabadságában magához ölelné a Végtelen. Ez az el nem múló Ige ereje a hivő emberben, ami nagj^obb erő, mint maga az élet, és nagj^^obb a mindennapoknál. Éppen ezért győzni lehet vele az életet és győzni lehet vele a mindennapot, a munkát. Éz a vonzás a jó és igaz felé az örök ige örök vonzása az emberben és éppen ezért ez a legszebb program a mára, a holnapra, a mindennapra, az egész új egyházi esztendőre. — szeretetben felfedezni az embert, a jóság útján találkozni vele, megérteni, nyugtalanságait és gyötrődéseit átvenni és meg-