Hozzád kiáltok, Uram! [antikvár]

Bevezető A Bibliában az imádság kiáltást jelent. Kiáltás, amely a düh, a fájdalom sikolya, vagy az öröm kifejezése. A Biblia embere nem idegen úrhoz kiált, hanem barátjához: tudja, hogy tegezheti. Kiáltása szeretetből fakad. Ezzel szemben sok mai keresztény úgy véli, az imádság nem más, mint kérés. Mint ahogyan a szegény ember kér a gazdagtól, a gyönge a hatalmastól, a beteg az orvostól, a benszülött a varázslótól. Ezek a keresztények nem tekintik Istent barátjuknak, akivel együtt örülhetnek és szenvedhetnek, akivel beszélgethetnek és együtt bosszankodhatnak. Imájukat érdek szüli, amellyel szolga fordul a kegyúrhoz. Szavaik alig egyeztethetők össze az ember valódi helyzetével. Az ember ugyanis an-a hivatott, hogy Istennel egy asztalhoz üljön, mert úgy tetszett Istennek, hogy magához hasonlóvá tegye az embert (Jn 10,34). Ezt a fajta imádságot ma mind többen visszautasítják: inkább pogánynak tartják, mint kereszténynek; inkább a félelem és a lelki sivárság jelét látják benne, mint az ember nagyságát. Álláspontjuk mégsem hitetlenség, inkább Isten bibliai arcának felismerése. 0 ugyanis nem a rettegés ura, hanem az „őrülten" szerető Isten, aki az embert barátjául és a teremtés művében munkatársául fogadja.