Isten asztaláról [antikvár]

Előszó „Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt csordultig van a poharam" (Zsolt 23,5). Mi ezt csodálatosan megtapasztaltuk. Nagy árnyékú, nehéz időkben, évtizedeken át sok minden elfogyott, s üresen maradt ezer lakodalmas asztal. Az Istené, az elvehetetlen mennyei asztal újra meg újra megterült, hogy erőt adjon az erőtlenség, békét a békételenség, bocsánatot a bűnök, szeretetet a gyűlölet és reményt a reménytelenség idején. Hogy Isten járjon köztünk, s megtartson bennünket. Erről az asztalról valók ezek a prédikációk. Ami szép volt bennük, ami mennyei eledel, az mind Isten ajándéka. Az emberi munka minden hibája az én kezem nyoma. Meghatottan, sokszor ámultán és méltatlanul vettem le őket Isten asztaláról, hogy a gyülekezet asztalára tegyem. Míg elmondtam őket, sokszor éreztem: nem én prédikálok, hanem Krisztus üzen nekem is. Neki köszönöm meg a gőgánváraljai, gógáni, marosvásárhelyi felejthetetlen vasárnapokat, amelyeken elhangzottak, s amelyekkel Isten megajándékozott, és őt kérem: Szentlelke titkos és hatalmas erejével tegye élővé őket, hogy az emberi szívekben ma is erővé, békévé, bocsánattá, élő szeretetté és reménnyé: Isten megtartó kegyelmévé váljanak. Csiba Kálmán