Isten igéje az évezred küszöbén [antikvár]

A megkísértett A bibliai hermeneütikának az a kérdése, hogy az idó'-tér-nyelv szegeletébe beszorult szöveget miképpen tudja szóra bírni. De ha az írásmagyarázó legyőzi is ezt a hármas meghatározottságot, s azonosul a bizonyságtevokkel (auctores secundari), még mindig marad a legnagyobb akadály, hogy a Szentlélekkel (auctor primus) nem lehet kongeniáhs. Vonatkozik ez az írás bármely perikópájára, de különösen azokra, amelyek noha eseményeket írnak le, nem históriai, hanem üdvtörténeti, nem ún. szubkanonikus, hanem kanonikus esményekként állnak az olvasó eló'tt'. Bár Jézus Krisztus megkísértése valóságos történeti tény volt, leírása nem a históriai vonalon helyezkedik el és érthető' meg, hanem az üdvtörténetin. A szöveget tehát mint ilyent kell megszólaltatni. Az igeszakasz hermeneütikájának a története, koroktól és teológiai irányoktól függően, három értelmezési módot mutat fel: a krisztológiait, a tipologizálót és a parainetikust, s legtöbbször ezeknek egyike kizárja a másik kettőt. Pedig a Mt 4,1-11 és Lk 4,1-13 írójával akkor vagyunk kongeniálisak, ha bizonyságtételükben mindhárom szándékot felfedezzük. A szentírók első szempontja az volt, hogy Jézus Krisztusnak tökéletes isten-fiúságát és emberségét felmutassák. Ezt érzékelteti az a tény, hogy mindkét evangéliumban (sőt a szűkszavú Mk 1,9-13 szerint is) a megkísértés jelenetét megelőzi a meg-keresztelkedésé, valamint az, hogy a leírásból hiányzik a máshol mindenütt jelenlevő emberi környezet, mintha semmi köze nem lenne a nemsokára elhívott tanítványokhoz. Ami itt történik, így soha senkivel nem történt meg (Izraelre kell itt gondolnunk) és nem is fog így megtörténni (az egyházra gondolunk). Ezért minden más értelmezési mód előtt a krisztológiait kell szem eló'tt tartanunk. Csak ez után szabad meglátnunk, hogy a megkísértett Istenfia típusa a pusztában próbára tett Izráelnek. A megértés második szintjén tehát helyet adhatunk a tipológiai magyarázatnak. Kötelez is erre Máté ószövetségi „érdekeltsége" és nem egyszer tipizáló krisztológiája, melyre nézve klasszikus példa az „Egyiptomból hívtam az én fiamat" idézet (Hós 11,1 - Mt 2,15). Máté és Lukács többszöri utalása az Ószövetségre, főleg a Deuteronomiumra, a következő' vezérkifejezésekkel történik: kísértés (próba), puszta, fiú, kenyér, 40 nap (illetve esztendő'). Az üzenet nyilván az, hogy míg Izráel a pusztai kísértések között elbukott. Isten Fia állhatatos maradt. Jézus nem csupán Izráel megszemélyesítője, hanem ő maga mint Fiú a koncentrált Izráel. Az Egyiptomból kivonuló, több százezret számláló Izráel szövetségi hűtlensége miatt számban is megfogyatkozott (Illés már csak hétezerről tud, IKir 19,18 - Róm 11,4), a próféták ilyen értelemben beszélnek a maradékról, el addig, hogy a népnek egyetlenegy reprezentánsa (tüposza) marad, a szövetséghez hűséges Jézus Krisztus. Míg az evangélisták megmaradtak a tipizáló krisztológiánál, a keresztény írásmagyarázat joggal látott Jézus megkísértésében előlsépet. Ez a paradigmatikus^ értelmezés kezdetét veszi már a kanonikus irodalomban, ott, ahol a Zsidóknak írott levélben azt olvassuk, hogy mivel Jézus maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik a kísértéssel küzdenek (2,18; 4,15), de az egyházatyák, a reformátorok és a modern római katolikus és protestáns magyarázók is kedvelték ezt az értelmezést. A mitológiát-lanítás és a pszichologizálás torzókat is szült, s a három kísértés paradigmájává vált annak, hogyan kell a keresztényeknek a dó'zsölést, az érzékiséget, a materializmust, a hiú dicsó'ségvágyat, a kapzsiságot stb. visszautasítani. i I 1 i