Jó hír a szenvedőknek [antikvár]

Az általánosan megszokott s éppen ezért meg is kopott, gyakran csak futtában elolvasott Előszó helyett, megvallom, szívesebben választottam volna ezt a ritkább, melegebb figyelmet keltő címet: Előhang. Persze hamarosan beláttam, nem szállhatunk vissza Arany János-i időkbe, amikor is nagyobb verses írásmű elébe illesztettek előhangot, hogy előre megüssék a nyomon következő énekek hangját. Most azonban nem eposzról van szó, hanem huszadik századi prédikációkról. Maradjunk hát az Előszó mellett. Az Ordass Lajos Baráti Kör kért fel megírására s én megilletődötten vállaltam. Mégis elmondom, mi játszhatott közre, hogy fölmerült bennem, egy kissé megváltoztatott értelemben, a régebbi Előhang címül írása. Kettős oka lehet. Az egyik az, hogy még sokan élünk idehaza s külföldön, bár egyre fogyóan, akiknek fülünkben hangzik Ordass Lajos püspök élő szava. Gondolhatunk baráti találkozások csöndes beszélgetéseire. Még inkább visszaemlékezhetünk szószékről elhangzott igehirdetéseire. Nyugodt méltósággal, egyenletesen folytak szájáról a mondatok. Soha nem deklamált. Elvétve szólt emeltebb hangon, hogy ezzel súlyt adjon gondolatának. Gesztussal sem kísérte mondanivalóját, rendszerint hátratett kézzel prédikált. Előre megírta gondosan beszédeit, s könnyedén ragaszkodott is a leírtakhoz, azokhoz a betűkhöz, melyeket szinte rajzolt egyenként. Figyelmet nem valami különlegességgel keltett. Szava, hangja mélyről fakadt, ezt érezte meg a gyülekezet. A másik ok pedig az a meggyőződésem, hogy írásban rögzített szavaknak is van hangjuk, csak érzékeny fül kell hozzá. Tehát olyanok is, akik a szólót életében nem hallották (s ezek egyre többen lesznek), megtapasztalhatják, hogy megcsendül a hang, a betűkben testet öltött szavak hangja. Megszólalhatnak a kövek is - szoktuk idézni. Az írásban fennmaradt beszédek is hallathatják a lélek hangját. Bárcsak így tudna előhanggá lenni ez az előszó.