Keresztyénség és politika [antikvár]

AZ ELŐSZÓBAN kijelenti a szerző, hogy igen röstelli magát. Azzal is kezdi a betű-beszélgetést^ az Olvasóval, hogy megvallja súlyos mu^ztas^T Mert bizony — sokat késtem, kedves Olvasó. Előbb kellett volna megírnom és közreadnom ezt a könyvecskét. Akkor kellett volna, amikor nem volt szabad, amikor büntetés járt érte, amikor teljés sötétség vette körül a szíveket. Sajnálom, de elfogadható mentséget se hozhatok fel magam mellett, mert az csak nem mentség, hogy ak kor nem volt még világos látásom és amellett, hogy a hitleri hírverés ellen tőlem telhetően küzdöttem, nem élt bennem akkor semmi érdeklődés aziránt, hogy mit kell tennem, mint Jtomo politikusznak" a viszonylagos igazért és helyesért. Hiszen akkor is bibliaolvasó és hívő ember voltam: megkaphatta volna a világosságot, ha igazán akartam volna. És lebonthattam volna magamról a bénító és bibliátlan pietista gátlásokat, ha nem estek volna nagyon jól nekem, mert kényelmes és kellemes volt szemellenzővel járni, a rajtam kívüli világot fumigálni és tőle „elszakadni Nincs semmi mentségem, kedves Olvasó, és elenyészik minden kifogásom: végkép elmarasztalom magam mindenki előtt. Szégyenkezésémet pedig az váltja ki, hogy éppen most adom kezedbe ezt a kis munkát, — most, hogy lehet és szabad. Ez a veszélytelenség döntő szóhoz juttatta volna önérzetemet és tálán megbénította volna