Krisztussal [antikvár]

A könyörülő Istené Püspöki székfoglaló, 2003. február 22. Kecskemét „Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." Róma 9:16 Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Szeretett Gyülekezet! A református kegyesség és hitgyakorlat mindig tartózkodott attól, hogy valamely bibliai ige a kinyilatkoztatás összefüggéséből kiragadva üres mottóként vagy netalán szlogenként, azaz harci jelszóként szolgáljon. Amikor a mögöttünk álló tisztújítás során bemutatkozó nyilatkozatot kellett írnom, mégis igét választottam. Azt, amit az imént fölolvastam, a Római levélből. Ám nem mottónak és legkevésbé szlogennek szántam, hanem annak, aminek első hallásra mi is rögtön érthettük: végkövetkeztetésnek. Olyan következtetésnek, mely a Szentháromság Istenhez vezet el, Tőle kéri a következő lépés lehetőségét, és egyúttal megtanít arra is, hogy mind az elmúltakért, mind az eljövendőkért hálás szívvel magasztaljuk Őt. Ez a következtetés a szó legtágabb értelmében teológiai, vagyis istenismereti rendbe von minket, és ennek többszörös jelentősége van. Először is hiszem, hogy a Szentháromság Isten szuverén könyörülete elmúltakra, eljövendőkre egyaránt kiterjed, és ezt hálás szívvel hiszem, így kell hinnem. Hisszük, hogy Isten velünk létének megtapasztalása, kinyilatkoztatása, gondviselő, megváltó, megszentelő munkája: ez az Ö megismerésének alapja. Ettől függ önmagunk megismerése is, és ezért máris beszélnünk kell történelemről, sorsról, világegyetemről, egyszóval mindarról, ami az ember világa. Ebbe az embervilágba elhelyezve, de attól megkülönböztetve szólunk az egyházról, melyet maga az Üdvözítő választ ki, és gyűjt egybe a világ kezdetétől fogva annak végéig, hogy azt az igaz hit egyességében meg is oltalmazza, és meg is őrizze. Erről az egyházról hiszem a Heidelbergi Káté szépen fogalmazó tételével, hogy annak én is tagja vagyok, és az is maradok. Figyeljük meg, milyen finoman fogalmaz a Káté! Nem azt mondja, tudom, hogy tagja vagyok, hanem azt: hiszem, hogy tagja vagyok. Nincs itt semmi magabiztosság, harcos akaratosság, érdemet nyugtázó önjutalmazás, hanem csak boldog vallomás, hálás hitvallás. Az egyházba tartozás eldöntése nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut. Tehát nem azé, aki állítani