Krisztussal végig az éven [antikvár]

„A föld pedig puszta és üres volt és sötétség volt a mélység színén és az Isten Lelke lebegett a vizek felett." Napjainkban ittartózkodásunk megszokott helye: a föld valóban üres és puszta. Romokra néz le a nap és üszkös zsarátnok világosítja meg az éjjelt. Már alig tudunk valaminek örülni. Amit alkottunk, elpusztul és újat létrehozni sem erőnk, sem kedvünk nincsen. A tragikus tények eme mélységének színén ott gomolyog a sötétség: a szomorúság, gyász, kín, gyötrelem, hitetlenség és erkölcsi elesettség vastag homálya. Mintha a külső keretek szétmállásával a lelkek is összetörtek volna. És ez a nagyobbik katasztrófa. Hová menjünk? Kihez forduljunk? Már Jób legsötétebb lapjait látjuk magunkra idézve. Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Tehát Isten éltető lelke, rendező hatalma, gondviselő jósága ott lebeg felettünk, bármennyire terpeszkedjék is a sötétség hatalmassága idelent. Ezt meglátni, ebbe kapaszkodni, ebben bízni, erre hagyatkozni e sötét napokban a mi egyedüli vigasztalásunk. Hinni azt, hogy virágzó paradicsomi tájak lehetnek még e formátlan káoszból egyetlen intésére, parancsolatára. Tudni azt, hogy minden mulandóság éve elhúz felettünk, de ő mint örök személyes Jelen öregtelenül egyidős ennek minden percével, pillanatával.