Lépcsőima [antikvár]

Meg kell mondanom, honnan forrásoznak ezek a levelek. Hogyan merészelek én, huszonhárom éve az egyetemi ifjúság nevelője, könyvet írni teológusok számára. A magam kalocsai kispap-múltját és a Pázmáneumban töltött teológus-éveimet nem számítva, két felületen találkoztam közelebbről a magyar szemináriumok világával. Lelket döbbentő, de egyúttal felemelő az a bizalom, amely teológus lelkigyakorlatok megtartására hívja a névtelen világi papot, nagynevű szerzetes páterek sora után. A Pázmáneum, Veszprém, Kalocsa, a Központi Szeminárium, Szombathely hívott. Ügy hittem, hogy a befelé néző, misztikus mélységű lelkiség helyett, amely a szerzetesek lelkigyakorlatainak legfőbb ajándéka, énnekem az élettel birkózó pap világából kell felmarkolnom egy zsákra valót és azt ráöntenem a kispaplelkekre; ezért hívtak. Megtettem. A teológusok meghallgattak és azt kérték, írjam le mindazt, amit elmondtam, hiszen ez a jövő, ez az élet, amelyből jó időnkint nagyokat lélekzeniök. Tizenkét évvel ezelőtt rendeztük meg az első papi cserkésztisztképző tábort a budai Cserkészparkban. Azóta tíz évben 16 ilyen „Quo vadis?"-tábort tartottunk, amelyen az idők folyamán minden szeminárium és minden magyarországi szerzetesrend növendékei megfordultak. Ez a 628 felszentelt pap és teológus egyhangúan vallotta, hogy nemcsak cserkészmivoltában, hanem papi lelkületében is gazdagodott a táborban töltött napok alatt. Napi elmélkedés, szentbeszéd, szentmisehallgatás, szentáldozás, közös esti ima éppúgy megtalálta itt helyét, mint a szemináriumban; de itt az erős ütemű napi munkán felül , mindez komoly teljesítmény volt...