Magyarok világünnepe [antikvár]

A felejthetetlen nagy napok, amelyekre olyan lázas buzgalommal készült fel a magyar katolicizmus s amelyeknek példás sikeréből a valóban nagyvonalúnak bizonyult rendezőségen kívül kivette részét a papság és nép, állam és főváros egyaránt, immár mögöttünk vannak. Az első benyomás olyan elemi erejű, egyenesen megrázd és megrendítő volt, hogy csak a csodálkozás és lelkesedés tört indulatszavaiban tudtak az emberek lelkük hangulatának kifejezést adni. Az összefüggések kijelölésével, a távlatok pontos megrajzolásával kár is volna sietni! Van az úgy néha, hogy az események sodrának kell hatni és teremteni s az irányítani akarásnak vagy főként a tendenciának a háttérben kell maradnia. Az események néha többet beszélnek és határozottabban, mint a legvilágosabban látó koponya s a korai és elhamarkodott magyarázkodás csak szánalmas gőgicsélésnek hat. Meg kell állapítanunk, - s ehhez semmi kétség nem fér -, hogy a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus -elemi erővel ragadta meg és vette birtokába a magyarság lelkét. Olyan történelmi perceket és napokat szerzett neki, amilyen ezeréves léte alatt nem sok volt s a lelki megtisztulásnak és felemelkedésnek olyan hősi fokára emelte, amilyenre sokszor a legszörnyűbb nemzeti veszedelem vagy legsötétebb gyász órái sem tudták felemelni. A lelkek egységének, megengesztelődésének, lelki megtisztulásának és felemelkedésének a napjai voltak ezek, amiket hálás szívvel kell még általános magyar szempontból is elkönyvelni, mint drága emléket s a legnagyobb lehetőségek magvát a lelkekben elraktározni és nemzeti létünk esetleges újabb viharaiban és megpróbáltatásaiban a legmélyebb és legegységesebb -erőket itt keresni. De a legnagyobb megrendülés is csak hangulat, amely eleinte izzó lávaként buggyan ki a lélek kráterén, de azután megnyugszik, lecsendesedik s az eszmélődésnek és következtetésnek vagy ezek elmulasztása esetén a feledésnek enged teret.