Magyarország nagyasszonya könyörögj érettünk! [antikvár]

Előszó Hétéves voltam, mikor megfogalmazódott bennem, hogy orvos akarok lenni. Ez annak köszönhető, hogy „háborús" gyermek voltam, továbbá nagyon szerettem volna egy kistestvért. Édesapám ötéves koromban jött haza a szovjet hadifogságból, így hétéves koromra teljesült a vágyam. Megszületett a húgom. Még csak pár hónapos Sp volt, mikor megbetegedett, nagyon sajnáltam és nagyon megijed-tem. Szüleim orvost hívtak és a jóságos „Doktorbácsi" meggyógyította. Ekkor született meg bennem az elhatározás, én is orvos akarok lenni. Örömet és segítséget szeretnék nyújtani az embereknek. Hosszú, küzdelmes munka után 1970-ben megkaptam diplomámat. A segíteni akarás és az örömszerzési vágy végig kísérte utamat. Lépten-nyomon akadnak olyan lehetőségek, amikor az ember jót tud tenni. Most, csak 1-2 esetet szeretnék kiragadni eddigi életemből példaképen. Az egyik eset 1983-ban Líbiában történt, ahol egy budapesti építőipari vállalat üzemorvosaként dolgoztam a Szaharában. Nem sokkal kiérkezésünk után egy fejsérüléses cigány embert hoztak be a rendelőmbe. Mikor érdeklődtem, mi történt, elmondták, hogy ötgyerekes családapa, nagyon szegények, a pénzkeresés lehetősége hajtotta, hogy hónapokig távol dolgozzon a családjától. Társai kihasználva, hogy analfabéta, rossz tréfát űztek vele: az otthonról jött levél felolvasásakor viccből rémhíreket olvastak a valóság helyett. Szegény ember a falba verte a fejét kínjában. Hosszas nevet-gélés után vallották csak be, hogy tréfa volt az egész. Miközben elláttam a sérülését, megbeszéltem vele, hogy megtanítom írni és olvasni. Ez sikerült is. Nagy öröm volt számomra, mikor hazatértünk után levelet kaptam tőle. A másik történet hétvégi ügyeletben, úgy a déli órák körül történt. Egy idős nőbeteghez hívtak, akinek hólyaghurutra jellemző '' ! ' ), I