Ne félj, csak higgy! [antikvár]

Régmúlt történetet szeretnék elmondani, ami az itt közölt prédikációk keletkezésével körülbelül egyidőben játszódott le. Egy felnőtté érett régi gyerektanú ma is élő emlékei ezek, olyan valakié, aki közvetlen közelről megélte annak az embernek a veszély idején csodálatosan megnövekedett, szinte nem is evilágból való erejét, akinek az élet hétköznapi dolgaiban való járatlansága és néha bizony erőtlensége is köztudomású volt. Vissza kell szállnunk több évtizedet a múltba. Késő este van. A Torockó-téri fehér ház ablakai sötétek, mögöttük alszik hat gyerek. A szülők nincsenek otthon. Autó áll meg a ház előtt. Az éles csengőszóra, ami rövidesen kettévágja a lakás csendjét, ébredezni kezdenek az alvók. A legnagyobb fiú ajtót nyit, s szembetalálja magát egy feléje meredő "davaj-gitárral" (így "becézték" akkoriban a géppisztolyt). Joó Sándort keressük - mondja a fegyvert tartó bőrruhás ember, a gyerek pedig készségesen bevallja, hogy ő Joó Sándor. Ekkorra már ellepte az előszobát a többi "vendég" is, a szobaajtóban pedig megjelenik egy másik "alakulat": a ház felriadt apró népe. Nemigen értik, amikor házkutatásról és letartóztatásról esik szó, s némán nézik, ahogy az idegen férfiak benyomulnak a lakásba.