Remény s ég [antikvár]

Áldások jó embereknek Amikor megérintenek bennünket pillanatok, amikor ránk talál a nagyobb Valóság, egyszerre felismerjük: áldottak vagyunk. Már minden a miénk. Századok parttalan vitái során próbáltak a teológusok választ kapni arra a kérdésre: jó-e az ember? S ha igen, miért jó? Vagy inkább eredendően bűnös? Mi romlott el? Ezek a fogalmak erkölcsi, etikai értékítéletet tükröznek. Istent pedig úgy állítják elénk, mint aki kívülről, fentről, távolról figyeli az embert, s ítéli meg gondolatait és tetteit. Jó-e vajon az ember vagy rossz? Megüti-e az isteni mércét vagy nem? Azt gondolom, hogy az ember jó. Azért jó, mert Isten jó. Amikor az Örökkévaló létrehívta a világot, áldásába burkolta a mindenséget. Ennek a teremtést átfogó nagy áldásnak gyönyörű emberi tapasztalása, amikor felismerjük: Isten Lelkét adta és adja nekünk, ember-lényeknek. Belénk rejtette képmásának lenyomatát is, és a hozzá való kötődés, kapcsolódás képességét. Sőt azt a tudást is belénk tápláka, hogy ő nem kívül van, távol, elérhetetlen magasságokban, hanem belül, egészen közel. Nincs két világ: Istené és emberé - hanem csak egy van. Ö minden, mindenekben. Benne élünk, mozgunk és vagyunk.