Sorozatos beszédek [antikvár]

ELŐSZÓ.Székesfehérvár áldott emlékű, halhatatlan püspöke, Prohászka Ottokár szavaként két világ környékez minket. A természeté és a kegyelemé. Mind a kettőbe beletartozunk, benne kell, hogy legyünk, mert e két síkon pereg szaporán, lankadatlan iramban életünk filmszalagja. A szónak nem természetrajzi, hanem első értelmében kétéltű az ember : él a természet rendjében és élnie kell a természetfölöttiség szintjén is.Ez utóbbinak kétséget nem tűrő bizonysága, hogy Krisztus tüzet jött bocsátani a földre és azt akarja, hogy ez a tűz égjen (Lk. 12, 49.) bennünk. Azért élt köztünk, azért szenvedett és halt meg értünk, azért rendelt szentségeket, hogy életünk legyen és bőven legyen. (Ján. 10, 10.). Ennek a bővebb, tehát magasabbrendű életnek az élesztője, ennek a tűznek hivatásos szítója az Egyház és megbízott segédmunkásai Krisztus papjai.Az igehirdetés nagy feladata, apostoli jellege is azt célozza, hogy alkalmasan és alkalmatlanul intsen, kérjen és dorgáljon, szóval a közönyt, ezt a veszedelmes lelki mételyt távoltartsa az emberektől. Ennek az eszmevilágnak a szétárasztásában és elmélyítésében szakadtak le P. Buttykay ihletett ajkairól azok a beszédsorozatok, melyek e kötetnek tartalmát adják.P. Buttykay nagyhírű lelkigyakorlatvezető volt, kinek elmélkedései húztak, ragadtak a magasságok felé és leláttattak a dolgok mélyére, hol az örök értékek rejtőznek. Esztendők hosszú során át hallatta szavát, mint böjti szónok, hogy az elvilágiasodás és elfelülete-sedés megannyi veszedelmének közepette hirdesse egyfelől a komoly lelki elmélyülés szükségességét, másfelől az égiek, az örökkévalóság és az Isten felé való igazodás