Szakadatlan szál [antikvár]

BEVEZETÉS A bevándorlónak nem illik panaszkodnia arra a társadalomra, amely menedéket adott neki. Én bevándorló vagyok, méghozzá olyan bevándorló, aki radikálisan .asszimilálódott, és aki mégis alapvető kételyeket táplál azzal a társadalommal szemben, amelybe beleolvadt. Életem első tizenhárom évét Iránban, egy olyan országban töltöttem, amelyről Nyugaton sokan a hagyományos elmaradottságra asszociálnak: fekete csadorokra és mogorva papokra, szigorú erkölcsökre és nyüzsgő tömegekre, amelyek péntekenként megtöltik az utcákat, hogy imájukban ezt skandálják: „Nagy az Isten!" Mivel gyerekként ebben éltem, könnyedén magamba szívtam és magamévá tettem ezt az előítéletet: mindenért, ami a szülőföldemet sújtotta, az elnyomásért, a kettős gondolkodásért és a kettős életért, amelyet ez az elnyomás eredményezett, a mi begyepesedett hagyományainkat okoltam. Miután bevándoroltam az Egyesült Államokba, élveztem a lehetőséget, hogy mindennap más ember lehetek. Az erkölcsi nézeteim éppúgy felcserélhetők voltak, mint az öltözködési stílusom és a zenei ízlésem. Elfogadhattam, majd elvethettem bármely ideológiát. Lehettem gimnazistaként „gót", főiskolásként szocialista, jogi egyetemistaként pedig neokonzervatív. Drogozhattam, és építhettem identitást a drogozásom köré. Lehetett barátnőm,