Szentlélek hárfája [antikvár]

«URAM, TANÍTS MEG MINKET IMÁDKOZNI 1» (Luk. 11.) SZORONGATOTT ember Istenhez emelkedik bánatával s bajával: kér, esd, könyörög. Itt a földön is egymást kérjük, mert egymásra szorulunk; Istennel szemben is van szavunk, közvetítő hatalmunk: ez az imádság. Kell imádkoznunk, mert hisszük, hogy Isten közel van hozzánk s hogy bölcs és erős ; hisszük, hogy szeret, jobban szeret, mint atyánk s anyánk ; megnyílik tehát szívünk s szánk; földhöz tapadva, kenyérre, napsugárra, esőre, kegyelemre szorulva kiáltunk ; kitárjuk aggodalmainkat s mindent, ami békénket veszélyezteti. Semmiféle filozófia, semmiféle belátás a természet mechanizmusába nem fogja ez érző és küzdő szívnek hamisíthatatlan ösztönét megtéveszteni s mechanizmus s anyag fölé emelkedő lelkünket buta némaságra kárhoztatni. Az imádság lelkünk anyanyelve ; ne felejtsük el soha ! Állítsuk bele az imádkozó hitbe a mi vágyódó, esdeklő, feszülő lelkünket s kiáltsunk Istenhez : 1. földi dolgokért is. Jézus is imádkoztat kenyérért s imádkozik életért. 2. Imádkozzunk egymásért. Ne rémítsen a rossz hatalma, sem az ellentállónak akarata ;