Szólít az isten [antikvár]

Nehéz időkben a szavak s fogalmak érhetetlenné válnak az új nemzedék lelkében, s homályossá a régiek életében. Ezért kell ma beszélni arról, hogy mi is a szerzetesi hivatás. A mai ember úgy érzi, hogy életét a napok egymásutánja és annak kötelességei, pihenése, szórakozása, élvezetei, jelentős vagy kevésbé jelentős fizikai vagy szellemi munkája, az egyén és a társadalom feladatai és fejlődése határozzák meg. Mintha az emberi szellem nem tudná vagy nem akarná meglátni, megismerni és a maga számára lényegesnek tartani a kérdést: van-e valami értelme az emberi életnek és az egész emberi társadalomnak? A saját életünket sem tudjuk másként szemlélni, mint a múló napok és éjszakák változását, a tavasz ébredését és a tél halotti dermedtségét, az élettelen és az élő világ létre vagy életre történő születését és megsemmisülését. Mintha az ember hegyek és völgyek közötti erdőben járna és eszébe se jutna megkérdezni önmagától, hogy a hegyeken és fákon túl egyáltalán létezik-e valami vagy valaki? Még akkor sem kérdezzük ezt, amikor világosan látjuk és tudjuk, hogy ezek a kifejezések: hegy, völgy, erdő, mező, ember és társadalom, nemcsak ennyit jelentenek, hanem az egész csodálatos mindenséget, melynek egészen sűrű erdejében mind tovább és mind messzebbre tudunk haladni. Az ember legtöbbször megelégszik mindennek tudomásulvételével, és nem keresi a létnek s az életnek, sőt a maga szellemi világának se gyökerét, se célját. Ez a felfogás azt tudja: vagyunk, fejlődünk, vajúdunk, változunk és megsemmisülünk. És mindez talán végtelenszer ismétlődik.