Új élet a régi romjain [antikvár]

Az ember sorsa az ember erőiben pihen. Erőink rejtett erők, kibontakozásuk a jövő titka. Ki tudja, mit hoz a jövő esztendő? Ki tudja, mit hoz a holnap? Ki ismeri az ember mélységeiből kibontakozó sorsot? A történelem lelke rajtunk zúg keresztül. Mi vagyunk ma a legfontosabb emberek és még mi sem tudjuk, mit hordozunk eszünkben, szívünkben? Ha pedig magunkat sem ismerjük, hogy ismernénk hát másokat? Saját sorsunk is rejtély, hát a sorsokból kirobbanó embersors, nemzetsors, hogyne volna rejtély? Az ember sorsa az utolsó pillanatig is ködös maradhat. Az emberiség sorsa is az utolsó napig lehet sötét. Amíg úton vagyunk, kétes hová jutunk ki? Amíg a csúcsot el nem értük, bizonytalan, jó úton jártunk-e? Háromszáz év röpült el az ember lelke fölött. Háromszáz év öröme és szenvedése, dicsősége és veresége zajlott el előlünk. A világháborút is végigszenvedtük. A népek tomboló győzelemmámorát épúgy végighallgattuk, mint a legyőzöttek jajkiáltásait. Vae victis. A boldogok azt hitték, hogy boldogságuk most már örök. A boldogtalanok ege végleg beborult. És az eredmény? Jaj a győzőknek is! Vae victoribus quoque! Csak a legutóbbi időkben, mondhatjuk utolsó napokban, értünk a csúcsra és megdöbbenve látjuk, eltévelyedés volt a világháború és óriási csalódás az egész elmult háromszáz esztendő.