Isten felé - hazafelé [antikvár]

Részlet a kötetből: Az Úr dicsősége. Az emberi lélek figyel "Őrhelyemre lépek és megállok a bástyán; és vigyázok... mit szól hozzám?" (Hab. 2, 1.) Érzi, mert nyugtalan, - tudja, mert hiszi, hogy Isten elé léphet, aki szól az emberhez. Reméli, hogy minden, amit Tőle hall: igazság, boldogság, üdvösség. Tudja, hogy az Isten beszéde, vagyis az Ige: nem elhangzó, elröppenő szó, hanem: lélek, valóság, élet, eledel. Innen van, hogy a legnagyobb világégés idején a hívő ember csodásan vígasztalódik a Szentírás olvasásán. Minden sor után ezt akarja kiáltani: "Az Úr dicsőségének ismeretével telik meg a föld, miként a folyamok megtöltik a tengert." (Hab. 2, 14.) Csak aki ismeri Isten dicsőségét, csak az tudja imádni az Urat. Jézus Krisztus munkája az volt, hogy az emberek megismerjék az Istent, a mi Atyánkat, az igazságos Atyát. "Én megdicsőitettelek téged, - mondja Jézus. - Kijelentettem a te nevedet azoknak az embereknek, akiket e világból nékem adtál." (János 17, 4.) Mily tragédiája ennek a nemzedéknek, hogy társadalmi, kultúrális és politikai téren mindennap tömérdek anyagot kap a gondolkozásra ezernyi vonatkozásban! Azonban Isten dicsőségének ismeretétől kínos óvatossággal tartják messze. Pedig mikor Krisztus Urunk bejárta a városokat és falvakat, és hirdette Isten országának Evangéliumát, akkor nem korlátozta ezt a munkáját ünnepekre, vagy hetente egy-két órára, hanem kora reggeltől késő estig tanított egész héten át.