Uj igehirdetés [antikvár]

A prédikálás egyik legszebb, de egyúttal legnehezebb kötelessége is a lelkipásztorkodó papnak. Ha a lelkipásztor annak valóban eleget akar tenni, ha azt akarja, hogy az a vasár- és ünnepnapi szentbeszéd ne csak pusztába kiáltó szó", hanem valóban gyümölcsöző legyen, akkor ez a kötelezettség a lelkipásztortól állandó olvasást, tanulást, művelődést és készületet igényel. A legtöbb lelkipásztornak viszont erre a készületre nem mindig van alkalma és lehetősége. Sokszor hiányzik a nyugalom az elmélyülésre, másszor a szükséges segédeszközök. Ezért már általános szempontból is helyénvaló egy-egy prédikációs könyv megjelentetése, hogy néhány gondolattal segitségére legyen a sokfelé és sokirányban igénybevett lelkipásztoroknak.1. S ha már általános szempontból is hasznos és fontos egy-egy prédikációs könyv megjelentetése, úgy többszörösen is fontos ma. Először is 1969. Adv. I. vasárnapjától kezdve az Egyház a vasár- és ünnepnapi evangéliumi szakaszokat ujjárendezte, a régi perikópák helyébe egy 3 évre beosztott uj perikópa-rend lépett, éspedig 1969. Adv. I. vasárnapjától a Márk evangéliuma szerinti perikópa-év, (az u. n. B. olvasmányi év), 1970. Adv. I. vasárnapjától pedig a Lukács evangéliuma szerinti perikópa-év. (C. olvasmányi év.) A régi megszokott, evangéliumi szakaszokat így teljesen ujak váltották fel. Az ujjárendezést az a szándék vezette, hogy semmi lényeges ne hiányozzék az igehirdetésből, hogy a hivek egy 3 éves ciklus alatt az evangéliumi szakaszokban az üdvözítő szavait és tetteit, a szentleckékben pedig az apostoli igehirdetést, tehát úgyszólván az egész Szentírást megismerjék. Így az igehirdetés kötelessége a lelkipásztorokat még inkább megterheli, mint azelőtt.