Akik a hóba vetnek

Különleges helyszínt, Lappföldet és különös embereket, az őslakos számikat választja első regénye főszereplőjéül Tina Harnesk.

Az idős Máriddja nemrég tudta meg, hogy már nem sok ideje van hátra. Az asszony mindent megtesz, hogy férje, a lassan demenciába süllyedő Bierra elől eltitkolja az igazságot. A számi családokban hagyományosan az idősekről a fiatalok gondoskodnak, nekik azonban nem született gyerekük. Máriddja unokaöccsét mindketten rajongva szerették, de a fiú eltűnt az életükből.

A regény másik történetszála Kaj és Mimmi sorsáról szól, akik orvosokként igyekeznek beilleszkedni a közösség életébe, és új barátságokat kötni. Ám az élet Kajnak is tartozik némi magyarázattal: vajon miért nincsenek róla kisgyerekkori történetek, fényképek, és hogyan kerülhetett egy doboz kézimunka édesanyja hagyatékába?

A nagyszerű humorral elmesélt történet szálai összefonódnak, és az események mögött lassan kibontakozik a számi nép megrendítő múltja. Tina Harnesk érzékletesen mutatja be, mit jelent szeretni és veszíteni családon belül. Regénye 2023-ban, Svédországban elnyerte az Év Könyve díjat.

Részlet

„A községtől néhány tíz kilométerre laktak egy hegyen, jóval a tengerszint fölött. A Sarvesoajvve nevű hegyi faluban, a kanyargós kis út mentén házikók és tanyák sorakoztak ritkásan elszórva egy girbegurba nyírfaerdőben, évszázados lucfenyők között. A legmagasabban fekvő házakból egészen Guovddóig, a község egyetlen nagyobb településéig el lehetett látni. Télen a szlalompálya fényei karácsonyfaizzókként pislákoltak Sarvesoajvve felé.
Biera és Máriddja Rijának volt itt egy háza. Nem volt nagy, két szoba és egy konyha meg néhány melléképület, de legalább egy működő vízöblítéses vécével és egy parabolaantennával büszkélkedhettek. Talán a fahomlokzatot le lehetett volna kenni néhány réteg festékkel, különösen a ház déli oldalán, de ezt Rijáék lényegtelennek, már-már feleslegesnek tartották. A kocsifelhajtóra esetleg ráfért volna még néhány lapátnyi kavics, de ez sem aggasztotta őket. Az otthonuk mindig is úgy volt jó nekik, ahogy volt.
A ház kissé leromlott állapota miatt felesleges lett volna aggódni. Valami egészen más nyugtalanította Bierát.
A tűzifás láda mellett térdelt. A siketfajd szárnyával gondosan összeseperte a törmeléket és a hamut a padlódeszkákról. Az ujjai ma görbültek és fájtak, előre jelezték a közelgő időjárás-változást.
Az ablak túloldalán lévő hőmérő alig látszott az üvegnek támaszkodó hókupac előtt. A világosság ma az égbolton sem tudott egész nap előrefurakodni. Csak a felhők szórtak némi matt fényt a hótakaró felé, amely halványan bederengte a száraz hópelyheket, és fehér homály telepedett az elmére. A hőmérő higanyszála is egyetértett: tényleg nagyon hideg volt.
Biera esetlen mozdulattal felakasztotta a szárnyat a válltollak köré tekert szíjjal egy szögre. A szárny a kályha melegében pörgött párat, és a siketfajd tollai megcsillantak a fényben. Szokás volt siketfajdszárnyat tartani otthon, hogy legyen mivel felseperni, főleg a kályha körül, de most már kezdett kissé foszlott hatást kelteni. A télen lőnie kell egy új fajdkakast. A kályha ajtaja mögött pattogott a tűz, és Biera a feleségére sandított, aki a mosogató melletti konyhaszéken ült, és a régi, rikácsoló rádióban hallgatta és fejtette a Dallamos keresztrejtvényt. Biera rásöpörte a szemetet a lapátra, és átvágott a rongyszőnyegen a mosogató alatti szemetes felé. Máriddja szórakozottan arrébb tette a zene ütemére lengetett, vastag zokniba bújtatott lábfejét, hogy Biera hozzáférjen a szemeteshez. A nő elégedettnek tűnt, ahogy gubbasztott a széken, mint egy kis varjú egy takaros gallyon.

* * *

Biera ezzel szemben minden volt, csak elégedett nem. Nem találta a kését. A kést, amely szinte a testéhez tartozott, mindig az övében hordta, mintha odaöntötték volna. Furcsán meztelennek, csonkának érezte magát a kés mozgása nélkül a bal csípőjénél. Napjában többször is nyúlt érte, hogy megpucolja a halat, megvajazza a kenyeret, használja bármire, amire egy igazán jó kést lehet. Ő maga készítette, ismerte az alakját és a tapintását, mint a saját tenyerét. Mindig automatikus mozdulattal csúsztatta vissza a bőrtokba, de most elképzelni sem tudta, hová tűnhetett. Az egész nagyon furcsa volt, és tulajdonképpen kissé kellemetlen is. A hiánya nem hagyta nyugodni – de valami más is hasogatta a lelki békéjét. Biera ismét Máriddjára pillantott, a nő még mindig az újsághoz illesztette a ceruzát, mint aki nagyon mereng valamin. A fején szokás szerint kötött sapka volt, a hátán pedig két copf hevert el, mint két nyugodt, szürke téli patak. Flanelinget viselt, és szoknyát köténnyel, amely úgy festett, mint amivel felmostak. A férfi kérdésére szórakozottan azt felelte, hogy a kés a Norrbottens-Kuriren napilapon hever a szárított hús mellett. Ami azért különös, gondolta Biera, mert mindketten tudták, hogy a füstölt szárított hús a fészerben lóg a szögön – mint mindig. És ők nem fizettek elő semmi másra, mint a Norrländska Socialdemokratenre. A nő mókás arcot vágott, amikor Biera erre rámutatott, majd a férfi rongyos kesztyűjéről kezdett beszélni.
Az is lehet, hogy egy háldi vitte el, töprengett Biera. Néha csinálnak ilyet. Ezen nem volt érdemes idegeskedni. Ahogy ismerte őket, hamarosan visszakapja.
– Kölcsönbe elvihetitek, de mielőbb kérem – mondta a biztonság kedvéért. Olyan halkan, hogy alig mozdult az ajka, miközben belebújt a csizmájába.De messze nem volt meggyőződve, hogy a föld alatti lények vitték el a kését – ahogy abban sem volt biztos, mi van valójában a feleségével. Az utóbbi időben Máriddja viselkedése megváltozott. Olyan merengő és… furcsa lett. Biera nem talált rá jobb kifejezést, Máriddja az utóbbi időben furcsán viselkedett. Gyakran beszélt a múltról, még azokról a dolgokról is, amelyeket amúgy soha nem hoztak szóba. Az elfedett, fájdalmas emlékekről. És többször kimondta azt is, ami hosszú évek óta gyakorlatilag kimondatlan volt közöttük. Biera magában suttogta a szótagokat. Érezte a fiú szellemét a saját lelkében, és vén szívében suttogtak a jojka első hangjai. Aztán kemény, inas kezével megdörzsölte a homlokát, hogy felocsúdjon, és felvette a sapkáját.
– Kimegyek egy kicsit.
Miközben a hideg levegő ködként átölelte odakint a lépcsőn, Biera a néhány héttel korábbi kórházlátogatásra gondolt. Vajon komolyabb volt, mint egy egészségügyi kontroll, amit Máriddja mondott? A januári jeges szél éles fogakkal belemart a testébe – és a bensőjébe. Elvégre Máriddja azóta nem a régi önmaga. Biera megdermedt. Mi van, ha egy olyan demenciaorvossal találkozott? Hearrá don áigá, csak nem kezd meggárgyulni?”



GLOBÁL - Benned a világ



A sorozatban megjelent:
Stephanie Scott: Ami maradt belőlem
Sarra Manning: Londonból szeretettel
Viola Ardone: Oliva Denaro
Francesca Giacco: Hat nap Rómában
Jagiszava Szatosi: A Moriszaki Könyvesbolt
Christine Leunens: Amber nyomában
Hila Blum: Hogyan szeresd a lányodat

Előkészületben:
Christina Campos: Történetek férjes nőkről